Álmodj magadnak egy boldogabb életet! (részlet) – Aranymosás Irodalmi Magazin

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1. EGY FEHÉR AJTÓ

Amikor az utcán sétálok, bárki jön velem szembe, az arcán nem látok mást, csak megvetést. Ugyan, mi baja ennek a lánynak? – sugallják ezek az arcok. – Volt egy jó kis állása, albérlete a város közepén, és biztosan akadt néhány barátja is. Mi másra vágyott még? Ebben a nyomorult világban azt is meg kell becsülni, ha az embernek van hol dolgoznia és laknia, ha nem kell éheznie és szomjaznia. Hiszen még csak huszonnégy éves, valahol el kell kezdenie az életet. Mi lesz vele később, ha máris ilyen könnyen feladja?

Tudom, hogy csak képzelődöm. Hiszen azt sem tudják, ki vagyok és mi történt velem. Nem érdekli őket a sorsom, nem hiszem, hogy bárki észrevenné, ha megint eltűnnék. Mégis, néha szeretném megrázni a vállukat, és az arcukba kiabálni: Te mit tettél volna? Mit tettél volna, ha az életedben semmi, de semmi nem úgy alakul, ahogy azt eltervezted? Életed végéig készségesen tengetted volna üres és magányos napjaidat?

Pedig nem voltak elképesztő álmaim, sem hatalmas elvárásaim. Csak boldogságra és szeretetre vágytam.

*

A régi, fakózöld csempékkel borított folyosón kellemes meleg szorult az ajtók közé, de Évi fogai még mindig vacogtak, hiába szorította össze görcsösen az állkapcsát. Egy fehér ajtó előtt állt. Tekintetével gondosan kerülte a kilincset, tornacipője orrával az ajtó sarka mellől hiányzó csempedarab helyét piszkálta. Pedig pontosan tudta, hogy előbb-utóbb be fog nyitni, hiszen ezt várták el tőle, még papírt is kapott róla: a „kötelezően előírt konzultációkról”. És ő huszonnégy éven keresztül mindig megtette, amit elvártak tőle.

Szelíd kattanás visszhangzott végig a folyosón: az egyik távolabbi ajtó mögül egy fehér köpenyes orvos tűnt elő. Évi a falhoz lapult, kezét ösztönösen a kopaszra borotvált fejét takaró fekete sapkához és a ráhúzott kapucnihoz emelte, hogy megigazítsa őket. Az orvos halkan dudorászva haladt el mellette. Kórházi fertőtlenítőszer szaga áradt a köpenyéből, Évi elfintorította az arcát, amikor orrát megcsapta az ismerős bűz. Feltörtek benne az emlékek: az injekcióstűkkel és üvegcsékkel megpakolt asztalka, a halványkék maszkkal takart arcok, a hideg ágy mellett álló gépek vibráló képernyői. „Csak egy szavába kerül, és visszakapcsolom önt a gépekre.”

Az orvos lépteinek kongása elhalt a lépcsőfordulóban, Évi újra egyedül maradt a fehér ajtóval. Négyig számolt magában, amíg teleszívta levegővel a tüdejét, aztán hatig, amíg kifújta. Ezt ismételte újra és újra, az üres folyosó falai visszaverték fújtatásának ütemét. Aztán az egyik véletlen pillanatban megmarkolta a kotyogósra használt, hideg kilincset, és óvatosan benyitott.

Az ajtó túloldalán feltáruló rendelőszobán látszott az igyekezet, amellyel gondos kezek barátságosabbá szerették volna varázsolni: fakózöld díszpárnák sorakoztak a kanapén, virágmintás függönyök tompították az ablakon beömlő őszi délután szürkeségét, túljavított tájképek és motivációs idézetek lógtak a falon. Még pár plüssmaci is helyet kapott a kanapé mellett álló szekrény alsó polcain, mégsem sikerült maradéktalanul eltakarni a nyomasztó szomorúságnak azt a vastag rétegét, amely ebben a kis szobában úgy lerakódott az évek során, mint a por.

­– Kérlek, helyezd magad kényelembe! – a doktornő a széles kanapéra mutatott, majd hátat fordított, hogy íróasztalán tegyen-vegyen az ott felhalmozott papírok között. Vörös haja az asztalra omlott, combján megfeszült a bordó szoknya, amikor előrehajolt.

A kanapét egy puha pléd takarta, hívogatóan kényelmesnek tűnt első ránézésre, de amikor Évi leült, akkorát reccsent, hogy a lány elszégyellte magát. Lángoló arccal tekingetett az asztalánál matató doktornőre, de az fel sem pillantott, tovább keresgélt az iratrengetegben. Évi tüdejéből könnyebbült sóhaj szakadt fel: ezek szerint a recsegés normálisnak számít errefelé. Amikor leült, a takaró kicsit összegyűrődött és lecsúszott a kanapé széléről, előbukkantak a kopott karfák, a repedezett, zöld műbőrbevonat – nem csoda, hogy ilyen borzasztó hangok törnek fel belőle. Szerencsére a selymes pléd eltakarta a szépségfoltokat, akárcsak a giccses festmények a fal repedéseit, és a virágmintás szőnyeg a karcos padlót.

Évi már másodjára járt a doktornőnél. Igaz, a múlt héten nem a rendelőben találkoztak, hanem a kórház hátsó teraszán ültek le egy bemutatkozó beszélgetésre, de azon a találkozón sajnos nem sokra jutottak. Évi alig szólalt meg, úgy érezte, képtelen egy értelmes mondatot kipréselni a száján. Záporoztak felé a kérdések, alig jutott lélegzethez tőlük. Izzadt a tenyere, nem tudta elmondani, hogyan telt a napja, milyen filmeket szeret, mivel tölti szívesen a szabad idejét. Csak makogott.

A doktornő végzett a pakolászással, otthagyta az íróasztalt. Ahogy közeledett, gomolygó parfümfelhőt húzott magával, édes köd borult a recsegő kanapéra. Széles mosollyal foglalt helyet Évivel szemben egy széken, amelyet szintén egy díszes takaró borított. Biztosan az a szék is elég ócska lehetett már, ha takargatni kellett.

– Évi, mesélj nekem az elmúlt fél évről, kérlek! – a doktornő kérdőn és várakozón fordult a lány felé, az arca egészen közel került hozzá, ahogy a széken ülve előrehajolt. – Mi az, amire emlékszel?

Évi vizsgálgatni kezdte az ablak előtt lógó színes függöny mintáit, alaposan szemügyre vett minden egyes redőt és vonalat. Elmélyülten nézte, mégsem látta a formákat és a színeket, a gondolatai máshol jártak. Zavartnak és szánalmasnak érezte magát, az elhangzott kérdés fojtogatta.

Persze, hogy emlékezett rá, sőt! Már nemcsak arra a kimaradt fél évre, hanem minden másra is, ami előtte történt: a szülei dühös pillantásaira, Dórira és Dominikre, a hivatali bokszra és a sötét, koszos albérletre. Az elmúlt pár héten azt hitte, hogy ha végre fel tudja idézni az emlékeit, akkor majd minden rendbe jön. De bár ne tette volna.

– Nem akarok róla beszélni – nyögte ki végül.

– Szeretsz olvasni? – dőlt hátra székében a doktornő.

Évit meglepte ez a hirtelen témaváltás, de meg is könnyebbült, amiért az előző kérdést elengedhette.

– Igen, nagyon.

– És az írással próbálkoztál már? Vezettél-e naplót korábban, írtál-e rövid verseket vagy történeteket csak úgy, kedvtelésből?

– Még nem, soha – hazudta Évi, és lesütötte a szemét.

– Akkor ma kapsz tőlem egy ajándékot.

A doktornő az íróasztalához lépett, keresgélt egy ideig a fiókokban, majd a titokzatos ajándékkal a kezében tért vissza. Jelentőségteljes mozdulattal nyújtott át Évinek egy kék vonalas füzetet.

– Mától ez lesz a te titkos naplód. Titkos, tehát amit beleírsz, azt senkinek sem kell megmutatnod. Tudod, mit? Ha úgy tetszik, még te se olvasd vissza azt, amit leírsz! Csak emlékezz, és jegyezz fel mindent, ami az elmúlt hónapokban történt veled! Mit szólsz hozzá?

Évinek tetszett az ötlet. Érdeklődve nézegette az új naplóját, pedig az csak egy szokványos spirálfüzet volt, olyan, amilyenbe az iskolás gyerekek írják a házi feladatokat. Számára mégis sokat jelentett most ez: lehetőséget arra, hogy végre rendet tegyen a saját zavaros gondolatai között.

A hátralévő idő értelmetlen csevegéssel telt. Szigorúan megmaradtak a könnyed és érdektelen témáknál, unalomig elemezték, milyen változékony a héten az időjárás, szidták a cudar őszi szelet, amely kibírhatatlan, egyenesen felháborító. Megint inkább csak a doktornő beszélgetett saját magával, de azért Évi is egyre többet és egyre lelkesebben hümmögött a háttérben. Biztonságban érezte magát, tudva, hogy a kényes kérdésektől aznapra megmenekült.

Amikor letelt a konzultációra kiszabott idő, Évi megkönnyebbülten húzta be háta mögött a fehér ajtót. Egy remegő sóhajjal kieresztette a tüdejét feszítő idegességet, majd elindult az utca végén álló apró papír-írószer bolt felé.

A szél azóta sem hagyott alább. A járdák még mindig vizesek voltak a reggeli kiadós zuhé után, Évi csak nehézkesen, a pocsolyákat jobbról-balról kerülgetve tudott haladni, de egyáltalán nem bánta, hiányoztak neki a frissítő esőzések. Elragadtatással nézte a kórház mellett elterülő parkot, ahol a sápadtzöld fűszálakat barna falevelek takarták. A fonnyadt levéltakaró fölött meredező csupasz faágak éltek, lélegeztek, és ez Évi számára mindennél többet jelentett.

A papír-írószer boltban szebbnél szebb füzetborítók között válogathatott, végül egy kék színű mellett döntött, amelyen egy szál félig kinyílt, fehér tulipán tört az ég felé. Gyönyörű kép volt, még az eladó is megdicsérte a választását, bár ő valószínűleg bármelyik másikról is ugyanilyen elismerően nyilatkozott volna. Évi még két tollat kért a borító mellé, fizetett, majd sietős léptekkel visszaindult a lakására. Útközben elő-elővette új naplóját, lapozgatta az üres oldalakat, amelyek telis-tele voltak lehetőségekkel.

Pár nappal később koszos kis albérletének ablakához simulva, a párkányon kuporgott. Ebből a helyzetből belátta az egész utcát, mozdulatlanul nézte, ahogy négy emelettel lejjebb fel-alá sétálnak az emberek a forgalmas úttest mentén. Mindegyikük igyekezett valahova: az autók, a gyalogosok, a pórázon vezetett kutyák, csak Évi ült egy helyben.

Egy toll végét rágcsálva meredt a párás ablaküvegre, ölében tartotta a kék vonalas füzetet, amelyet gondosan kidíszített a tulipános borítóval, és amelynek első oldala szomjasan várta a tintát – már negyedik napja hiába.

A lány meredten bámulta a járdákat és az úttestet, de minél tovább nézte őket, annál kevesebbet fogott fel belőlük. Az emberi alakok lassan elmosódtak a szeme előtt, az aszfalt és a házfalak szürkesége összeolvadt, az autók zúgása és dudálása egyre kevésbé ért el a füléhez. Addig-addig, hogy teljesen megszűnt számára a külvilág, a szeme megfájdult, és könnyezni kezdett. Ekkor tekintetét a füzet üres lapjára fordította, és írni kezdett.

*

2. TÖKÉLETES VILÁGOT TEREMTETT,
ÉS LÁTTA, HOGY EZ JÓ

Ma reggel is mosollyal az arcomon ébredtem. Szokatlan érzés. Amint kinyitottam a szememet, rögtön kipattantam a takaró alól. Nem dőltem vissza a párnára, a lustaság, amely régebben órákig az ágyhoz láncolt, elvesztette felettem a hatalmát. Új életet kezdtem!

Ujjaimmal a hajamba túrtam, majd az éjjeliszekrényen heverő hajgumival kurta copfba fogtam a nyakam körül himbálódzó szálakat. A lehúzott redőnyök kellemes sötétségbe burkolták a hálószobát, az egész felső szintet, de egy jó kávé ígérete máris a konyha felé csábított. A simára csiszolt lépcsőfokok között felszűrődtek az emeletre a korai napsugarak, amelyek saroktól sarokig megtöltötték a tágas nappalit a földszinten.

Miután lesétáltam a hálószobámból, nyújtózkodtam egyet az emeletről leomló lépcsősor legalján. A nappali földig érő ablakain keresztül a kert tavaszi zöldje köszöntött, fényárban úsztak a bútorok, csillogott a nagyképernyős tévé és az olajfestmények a falon. A lakberendezőm vásárolta ezeket a festményeket, szerinte értékesek és tehetséges művészek munkái. Nem igazán értek a festészethez, mi mást tehettem volna, elhittem neki. Egészen jól mutatnak a széles kanapé és a komód fölött, megszínezik a fehér falakat.

Első utam a konyhapulthoz vezetett, méghozzá a kávéfőzőhöz, konyhám legbecsesebb tartozékához. Ha jobban belegondolok, nemcsak hogy a legbecsesebb konyhai eszközöm volt az a kávéfőző, de szinte az egyetlen, amellyel rendelkeztem. Akadt még pár tányérom, egy öblös, csorba bögrém, néhány evőeszközöm és lábasom, amelyeket a régi, szűkös albérletből cipeltem át, de azok egy nagyobb fiókban is tökéletesen elfértek. A legtöbb polc így üresen ásított a konyhában, amióta beköltöztem, de ettől nagyobb bajom sose legyen! Majd a hétvégén bevásárolok, feltöltöm a hézagokat mindenféle szép holmival, talán ki is dobálom ezt a néhány régi vacakot, ne foglalják a helyet az új berendezés elől.

Lefőtt a kávé, és mivel a napsugarak ellenállhatatlanul csalogattak, a gőzölgő bögrével kisétáltam a teraszra. Befészkeltem magam a hintaágy párnái közé, és a kávét kortyolgatva csodáltam ezt a mesevilágot, amelybe néhány napja belecsöppentem.

Kellemes tavaszi szellő emelgette a kerítés mellett terebélyeskedő diófa ágait, a napfény átszűrődött a levelek között, és foltokban melegzöldre festette a pázsitot, életre keltette a terasztól a kiskapuig kígyózó fehér kőjárda és a mellette sorakozó tulipánok színeit. A szemközti ház ablakában egy hamvasszürke cirmos cica nyújtózott álmosan, ruganyos testét megnyújtotta, majd a párkányra kuporodott, a hasa alá húzta puha tappancsait, és elszundított a napsütésben. Minden tökéletesen a helyén volt.

Nem értem fel ésszel, hogyan bírtam éveken keresztül a régi albérletemben, abban a lakásnak nem nevezhető sötét egérlyukban élni. Mennyivel másabb lett a költözés óta minden! Hogy mi változott meg? Egyszerűen döntést hoztam. Eldöntöttem, hogy változtatni fogok, változtatni az egész életemen. A kezembe vettem az irányítást, és tudtam, hogy képes leszek mindent jobbá tenni! Ja, és mellesleg nyertem egy raklapnyi pénzt.

Amióta az eszemet tudom, megszállottan ikszelgettem a számokat a szelvények rubrikái közt. Mostanra már nem is igazán hittem a szerencsémben, csak megszokásból, kényszerből csináltam az egészet, beleőrültem volna, ha egy nap kihúzzák a számaimat úgy, hogy én nem tettem meg őket. Amíg gyerek voltam, a szüleim persze sose vettek nekem sorsjegyet, néha, ha véletlenül egy kis pénzhez jutottam, magam vásároltam meg a szelvényeket, de miután elköltöztem otthonról, minden héten szerencsét próbáltam. És most egyszerre, bamm! A nyakamba szakadt egy valóságos vagyon, amelyről rajtam kívül nem tudott senki.

Felhörpintettem az utolsó kortyot a bögrémből, majd a teraszra nyíló ablakon keresztül bekukucskáltam a nappaliba. A falióra kismutatója pont a hetesen álldogált.

Az az igazság, hogy aznap reggel egyáltalán nem igyekeztem idő előtt megérkezni a munkahelyemre. Sőt, már több mint három éve nem akartam reggelenként odaérni a hivatalba. De az vesse rám az első követ, aki lelkesen szaladna az iratkupacok közé, hogy aztán egész nap személyi igazolványokat állítson ki, lakcímkártyákat újítson meg, körmöljön és fénymásoljon.

Azonban eljött a perc, az utolsó utáni, amikor kénytelen voltam bevánszorogni a gardróbhoz, és lecserélni az imádott pizsama-köntös kombinációt egy hivatalosabb szettre. Nem volt könnyű dolgom. A gardróbban, akárcsak a gyönyörűséges konyhaszekrényben, süvített az üresség. Itt-ott lógott pár blúz a fogasokon, és ha sokáig keresgéltem a polcokon, ráakadhattam néhány cipőre és nadrágra is, amelyek közül mind látott már jobb napokat. Szerencsére a zsebemben bizsergő rengeteg pénz gondoskodni fog arról, hogy ez ne maradjon így sokáig. Egyelőre viszont jobb híján magamra kaptam a szokásos fekete nadrágot és hozzá egy fehér blúzt.

Bepattantam az autóba és rátapostam a gázpedálra, áthajtottam a városon, amelyet már hosszú évek óta az otthonomnak neveztem. Itt születtem, és habár a főiskolai éveket távol töltöttem, végül mégis visszatértem. Nem mondanám, hogy a honvágy húzott vissza, inkább a szükség. És talán a megszokás. Mert ebben a városkában semmi különöset nem találni, az egyszer biztos, még egy valamirevaló parkot, áruházat vagy egy igazán jó szórakozóhelyet sem. Viszont fekszik a város szélén egy gyönyörű utca, nagylombú fasorral, díszes kerítésekkel és tágas családiházakkal – itt vásároltam meg nem rég az én saját, tökéletes birodalmamat.

Csodák csodájára csak elvétve akadt forgalom az utakon, így alig több mint tíz perc múlva a jelentéktelen kisváros még jelentéktelenebb önkormányzati hivatala előtt parkoltam. Mint minden reggel, összerándult a gyomrom, amikor beléptem a széles üvegajtón, és elindultam az asztalom felé. Hiába a fényesre sikált padló, a napfénnyel és a lámpákkal duplán megvilágított, kényelmes fotelekkel tarkított várakozótér, nincs a világon mogorvább hely a mindenféle okmányirodáknál.

Elfoglaltam megszokott helyemet a falatnyi bokszban. A hivatalban ez a szűk kalitka jelentette minden életteremet: egy asztal, rajta a világon még fellelhető talán legósdibb számítógéppel. Az asztal túlsó végén két szomorúszürke, párnázott szék állt, amelyeken az éppen aktuális ügyfelek helyet foglalhattak. Baloldalt egy hajszálvékony, másfél méter magas szürke műanyagfal választott el a mellettem dolgozó munkatársamtól, a jobb könyököm mellett pedig egy kis fülke foglalt helyet, ide ült be egy gyors mosolyra az, akiről igazolványképet kellett készítenem.

Három éve kezdtem itt, akkor azt ígérték, ez csak az első lépcsőfok, gyakorlat. Azt mondták, időbe telik, amíg megszokom a hely légkörét, amíg beletanulok a munkába, az ügyfélszolgálaton töltött napok pedig jó szolgálatot fognak tenni nekem később. Ez egy kiváló tapasztalatszerzési lehetőség, amelyet nem szabad elszalasztanom, biztattak, én pedig bólogattam.

Gyűrtem a munkanapokat, egyiket a másik után. Ahogy teltek a hónapok, egyre hosszabbnak tűnt az a nyolc óra. Egyik elégedetlen ügyfél jött a másik után, én pedig körmöltem és gépeltem, nyomtattam és fénymásoltam. Délutánonként úgy sétáltam ki az ajtón, hogy tudtam, holnap mindez kezdődik elölről: az apró-cseprő ügyek egyszínűsége és a panaszáradat újra a nyakamba szakad.

Tisztában voltam vele, hogy az ügyfélszolgálaton dolgozni nem lesz egy leányálom. Tisztában voltam vele, hogy először gyakorlatot kell szereznem, keményen kell küzdenem, hogy később többre vihessem, hiszen erről szól az élet: a küzdelemről.

Az első év elteltével mégis reménykedtem, hogy komolyabb feladatokat is rám bíznak majd, hogy végre a végzettségemnek megfelelő beosztásban valódi, komoly munkát végezhetek majd egy csendes irodában. A második év végi napokon feszülten várakoztam, de sajnos még ekkor sem történt semmi. A harmadik év végén viszont már ököllel vertem az asztalt, és a jogos jussomat követeltem a főnökömtől – mindezt persze csak gondolatban, a valóságban sose mernék ilyet tenni.

Pedig sokszor elterveztem már. Időpontot kérek, higgadtan belépek a műbőrhuzatos ajtón, felszegett állal átsétálok a vezetői irodán, majd udvariasan, de határozottan elmagyarázom a főnökasszonynak, hogy nem ebben egyeztünk meg, én ennél többre vágyom. Mire ő lejjebb tolja orrán a keskeny szemüveget, végigmér szigorú tekintetével, kezembe nyom egy papírt, és azt mondja: itt a szerződés, erre a posztra vettük fel, elnézést, ha korábban hamis reményeket keltettem önben, valószínűleg félreértett. Erre én azt válaszolom, hogy persze, persze, megértem, de engedje meg, hogy bebizonyítsam, többre vagyok képes. Ezután ő biztosít róla, hogy kétsége sincs a képességeim és a képzettségem kiválóságát illetően, viszont rettentően sajnálja, jelenleg nincsen szabad pozíció a hivatalban. Amint megüresedik egy állás, értesíteni fog. De a közeljövőben erre ne számítsak.

Mindig csak eddig jutottam a képzelődésben. Ilyenkor általában sóhajtottam egy nagyot, és elhatároztam, hogy még lelkiismeretesebben fogok dolgozni, még keményebben fogok tűrni. Reméltem, hogy valakinek feltűnik majd, milyen kiváló munkaerő vagyok, és akkor magától megváltozik minden. Eddig sajnos csak a nyakamba varrt pluszmunkák számát sikerült megváltoztatom a szorgalmammal, ez a szám egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt.

Háromnegyed nyolc lett, az üveges bejárati ajtón keresztül látni lehetett az odakinn gyülekező tömeget. A némán ácsorgó emberek ellenséges tekintettel méregették egymást, miközben egyre közelebb nyomultak a kilincshez. A kulcsra zárt, súlyos bejárati ajtó egyelőre visszatartotta az ostromot, és biztosított számomra még tizenöt teljes percet, amelyet megpróbáltam tökéletes nyugalomban eltölteni a roham előtt. Megpróbáltam…

Balkézre tőlem, a mellettem lévő bokszban dolgozott Márta. Aligha akadna ember a világon, aki annyira egybeforrott a munkájával, mint ez a jól megtermett asszony, aki mindenféle rendeletet és szabványt kívülről fújt. Azt hiszem, a papírok rendezgetése számára nem elvégzendő feladatot jelentett, sokkal inkább egy valódi hivatást. Nemcsak buzgón dolgozott az égigérő irattornyok között, nem, ő szeretettel végezte a munkáját. Csillogott a szeme és lelkesen mosolygott, ha egy-egy ritkán használt űrlappal kellett dolgoznia, olyan műértelemmel vizsgálta őket, mintha legalább egy híres múzeum gyönyörű festményei lennének. Biztosan van kedvence is köztük, fintorogtam, ha megláttam őt a fénymásoló mellett egy papírlappal. Keveset sétált, helyette inkább gurult, az irodai szék kerekein ide-oda utazott az asztala, a nyomtató, a kávéautomata és az irattartók között. Azt hiszem, amikor letelt a munkaideje csak azért állt fel, mert az utcára nem tudott kigurulni a lépcsők miatt. Szék nélkül, a saját lábain állva mintha csak önmagának egy rosszindulatú karikatúrája lett volna.

Egyébként egy jólelkű, közvetlen teremtés volt ez a Márta, és nemcsak a formanyomtatványok kiváló ismerője, hanem a mi horoszkópfelelősünk is. Azon a hétfő reggelen szokás szerint mindenkinek felolvasta a napi jóslatokat. Hozzám is odagurult, hatalmas testén megfeszült a lepedőnagyságú fehér blúz, a szék kerekei halkan nyikorogtak.

– Na, Évácskám, nézzük, mit jósolnak neked a csillagok – kezdte, majd megigazította frissen beszárított bubifrizuráját, és az igazság megmondójának büszke pózába vágta magát. – Rák a csillagjegyed, ugye?

– Igen – feleltem, és elhúztam a számat.

Sosem érdekelt ez a napi hülyeség, de nem mondhattam meg neki, hogy hagyjon békén. Az arcán tiszta kedvesség és jószándék csillogott, amelybe nem lett volna szívem belegázolni. Se bátorságom. Tudtam, hogy pár perc alatt megvagyunk a prófécia kinyilatkoztatásával, aztán plusz fél perc a tekintélyes prófétanő saját véleménye az elhangzottakról, és végeztünk. Felesleges lett volna emiatt konfliktusba keverednem.

– Szóval, „Rák: Nagy változás következik be az életedben, mind szakmai, mind magánéleti téren. Esélyt kapsz arra, hogy rendezd a pénzügyeidet, de vigyázz, nehogy rosszul használd ki a szerencsédet! Önbizalmad új lendületet kap, amely segítségedre lesz abban, hogy megvalósíthasd az álmaidat. Az elkövetkező pár napban az igaz szerelem is rád találhat. Ne félj kockáztatni, használd ki a lehetőségeidet!”

Felnézett az újságból, és félelmetes mosolyra villantotta a fogait. Az ő szokásos, egész teret betöltő hangján folytatta:

– Nahát, Évácskám, a nagy szerelem! Talán máris van egy udvarlód?

– Nem, nem, nincsen – dadogtam, és igyekeztem minél mélyebbre süllyedni a székben.

– Pedig lehetne, olyan csinos kislány vagy! – hagyta még ott a levegőben lógva ezt az utolsó véleménymorzsát, majd részéről lezártnak tekintette az ügyet, és visszagurult a helyére.

Atyaég! Behunytam a szememet, ajkaimat úgy összepréseltem, hogy az már fájt. Még szerencse, hogy mellettem magasodott a szürke plexifal, és elbújhattam mögötte. Tudtam, hogy Márta nem akart rosszat, de mégis miért kell ilyeneket mondania? Ráadásul falakat rengető hangerővel, hogy lehetőleg még az ajtóban álló biztonsági őr is hallja!

Odakinn közben szokatlanul nagy lett a tumultus, a hivatal előtti kis téren alig maradt szabad hely a tujafák és a kockára nyírt bokrok között. Most kezdődött a hét, számítottam rá, hogy nehéz napom lesz. Na de hogy ennyire? Az idegesség görcsbe rántotta a gyomromat, aztán lassan felmászott egészen a torkomig. Nem hagyhattam, hogy már korán reggel zúgni kezdjen a fülem, ezért az asztalra könyököltem, arcomat a tenyerembe temettem, és számolni kezdtem a másodperceket. Négy számolás – belégzés, hat számolás – kilégzés. Még akkor olvastam erről a technikáról, amikor befejeztem a középiskolát. Akkor sokat segített, és azóta is folyamatosan használom. Amilyen egyszerű, olyan hatásos.

Valahol az ötödik kilégzés környékén sikerült a szorítást visszakényszerítem a gyomromba, a fejem szépen kitisztult. Elmaradt a fülzúgás, hála Istennek! Ha egyszer rákezdi a sípoló hang, nehéz tőle megszabadulni, a fülzúgás még jobban felidegesít, beindul az ördögi kör.

Elgondolkodtam. Lehet, hogy egy árva szó sem igaz az egész horoszkóprovatból, de egy fél mondat mégiscsak megragadt a fejemben Márta zagyvaságai közül: „vigyázz, nehogy rosszul használd ki a szerencsédet!” Egy szelvénynek és néhány számnak hála, az életem megtelt lehetőségekkel, ennek ellenére nem akartam a nyertesek szokásos hibájába esni: elverni az összes pénzt, aztán még mélyebbre kerülni a gödörben. Abban az ültő helyemben elhatároztam, hogy tervet, beosztást fogok készíteni a kiadásaimról, amint hazaérek. „Vigyázz, nehogy rosszul használd ki a szerencsédet!” Nahát, de okosak ezek az újságírók!

VN:F [1.9.21_1169]