Karmazsin (részlet) – Aranymosás Irodalmi Magazin

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Figyelmeztetés: erőszakos tartalom

 

Az élet fényes oldala

– Hogyan lehet ez a férfi ennyi év után is ennyire jóképű? – Amanda elmélázva nézte a Scarlett Johanssont ölelgető Elvis Presley-t a kivilágított moziposzteren.

Sunny felszürcsölte a mozis kóla maradékát, a kukába hajította a papírpoharat. A válla mögé dobta szőke haját, de a Santa Ana szél ismét az arcába fújta.

A perzselő szél, ami erdőtüzeket és ilyen kellemes, késő nyári estéket hozott Los Angelesnek.

Sunny a szívdöglesztően mosolygó sztárra sandított.

– Nem csodálom, hogy az elsők között változtatták át. Biztosan van egy olyan párhuzamos valóság, amiben elhízott, és tönkrement roncsként végezte. De csak óvatosan a rajongásoddal! Még olyasvalaki fülébe jut, aki beárul odahaza.

Amanda a moziba menekült, hogy megfeledkezzen a veszekedésről – egy újabb veszekedésről – az anyjával. Nem hiányzott neki, hogy a barátnője felemlegesse.

Sunny a Stanfordra készült, és Amanda szeretett volna vele tartani.. De az anyját még a dolog említése is feldühítette, és hosszas prédikálásra késztette a minden sarkon véradományozásra csábító reklámokról, arról, hogy az egyetemi városok melegágya a vérszívóknak, akik külön vadásszák a hiszékeny lányokat, és ne képzelje magát olyan okosnak, mert ezek a démonok ügyesen behálózzák áldozataikat, és a végén még elhiszi mindazt a szépet, amit terjesztenek magukról.

Mert az anyja szerint a betegségben szenvedők sorsa a szenvedés, és a halál természetes, a vámpíroknak nincs joguk elrabolni a lelkeket a kapujában.

Amanda ma kikelt magából, és hozzávágta, hogy másként beszélne, ha az egyik gyereke feküdne a kórházban, lélegeztetőn.

Feleslegesen koptatta a száját, már számtalanszor megfogadta, hogy nem megy bele az anyjával ilyen vitákba, mert úgy sem győzhet.

Sunny oldalba bökte. Amanda ráébredt, hogy már átvágtak a téren, és közben nem figyelt a barátnőjére.

– Nem rúgnád ki az ágyadból, valld csak be!

– Kiről beszélsz?

Sunny felvihogott. Előszeretettel tett fel illetlen kérdéseket nyilvános helyen, csak hogy lássa Amandát a lehető legsötétebb színűre vörösödni.

– Elvist! Ki mást? Az lenne csak az igazi első harapás, nem gondolod?

Amanda megtorpant, és igyekezett egy ideillő nézéssel kifejezni kételkedését. Sunny családja ugyanúgy a hithű egyházhoz tartozott, mint az övé, különben nem is barátkozhattak volna. Paul atya komoly vezeklést szabott volna ki Sunny fejére, ha megtudná, mivel viccelődik.

– Most mi van? – pislogott rá ártatlanul a barátnője. – Azt ne mondd, hogy még nem tűnődtél azon, hogy milyen lehet.

Amandának feltűnt, hogy zöldre váltott a lámpa, elindult a zebrán keresztül.

Sunny könnyedén kezelte a szexualitást, olyan dolgokat művelt a pasijaival, amitől Amandát elfogta a frász. Szívesen kísérletezett kötelekkel, bevallottan szexelt nyilvános liftben és áruház próbafülkéjében, de a gondolat, hogy komolyan gondolja, amit mondott…

Kitagadnák az egyházból, a családjával együtt.

Európában szent háború dúlt a vámpírok ellen. A hithűek egyháza elméletben azért ölelte fel az egész keresztény közösséget, hogy hasonlót indítson náluk is. A mozgalom azóta elsorvadt, de egyetlen dologban nem engedtek – aki vért ad a vámpíroknak, akár hivatalos állami intézményben, akár saját élvezetét hajszolva beteszi a lábát egy vámpírkaptárba, az elárulta a hitét és az egyházát. Persze azon felül, hogy a lelke azok után a sátánhoz tartozott.

Hugo’s terasza tömve volt, mint minden este. Amanda szájában összefutott a nyál a fokhagyma és bazsalikom illatától.

– Ne is mondd! – nevetett Sunny. Osztoztak az olasz kaja iránti rajongásukban.

– Á! Jó lesz nekünk az In n’ Out is! – bökött Amanda a fejével a gyorsétterem felé.

Sunny belekarolt, amint befordultak a két parkolóépület közötti sikátorba.

Különös volt, hogy milyen gyorsan elhalt mögöttük a nyüzsgő központ zaja. A magas épületek közötti félhomályban mintha más világ uralkodott volna, pedig a leparkolt kocsik, az éttermek és boltok hátsó bejárata arról tanúskodott, hogy ez is ugyanúgy része volt az életnek. Körbemehettek volna, de kinek van kedve háromsaroknyit gyalogolni, ha ismeri ezt a rövidebb utat?

– Scarlett Johansson is elhivatott hithű. Szerinted egyszer sem engedett a csábításnak? Csak rejtett helyen harapták meg, ennyi!

– Nem érdekel, mit csinál Scarlett Johansson! Ígérd meg, hogy nem csinálsz ekkora hülyeséget!

– Ígérem! De ha mégis, nem kötöm az orrodra! – nevetett Sunny felszabadultan, de ahogy elhagyták a parkolóépület sarkát, hirtelen elnémult, vidám kézmozdulatai eltűntek, és közelebb húzódott Amandához.

Amanda is hallotta.

Léptek, vagyis valami ahhoz hasonló zaj. Inkább súrlódás.

Felállt a szőr a tarkóján.

Az agyának ősi része hibátlanul jelezte – ragadozó van a közelében.

A gyenge megvilágítás ellenére is jól látta a szembeni oszlopok között ácsorgó két alakon az éhséget.

Kirázta a hideg a rátapadó tekintetektől.

Préda.

Áldozat.

A torkában dobogott a szíve. Az épület másik felén nyüzsgő utca fényévnyi távolságra került.

Az alacsonyabb alaknak hiányzott az egyik cipője, farmerének szárát barna folt borította, pólóján lyukak éktelenkedtek, haja zsírosan lógott sötét arcába. A társa görnyedten állt, enyhén dülöngélt. Csizmát és letépett szárú farmert viselt, felül semmit. A nyakánál mintha egy vadállat marcangolta volna sebesre.

Amandát a hányinger kerülgette.

A nyári ruhája zsebébe nyúlt, próbálta észrevétlenül, vaktában feloldani a mobilját, és segítséget hívni.

Sunnyval fokozatosan a sikátor másik oldalára húzódtak, hogy a lehető legnagyobb távolságra kerüljenek a két alaktól, anélkül hogy menekülőre fognák. Amandának felsejlett az iskolai oktatóvideóból, hogy a futás rossz ötlet lenne.

Megszorította Sunny kezét. Erőt adva és merítve.

Minden rendben lesz.

Elvégre a vámpírok harapása olyan kegy, amiben az ilyen közönséges polgárok, mint ők, nem részesülhetnek.

Sunny sikolya rövid életű volt.

 

Szörnyek közöttünk

Egyetlen röpke pillanatig édes semmiben lebegett.

Aztán a valóság kegyetlensége lerohanta – dohos, vizes kutyaszag ingerelte a torkát, görcs rántotta össze a testét, láncok zörögtek, amint mozdult, a kemény fémbilincsek a csuklójába vájtak.

Vas. Érezte a rozsdaszagot. Ki tudja, mióta lógott így. Mindkét karja zsibbadásig kimerült. A hasogató fejfájás alig tudta elvonni a figyelmét sajgó combjáról, lüktető válláról.

A nyöszörgése inkább állati volt, miközben az ép, bal lábát igyekezett maga alá húzni. Remegett, mire sikerült úgy igazítania magát, hogy elbírja a testsúlyát. Felnyüszített, amint karjaiban felélénkült a vérkeringés. Könnyei savként martak.

A sérült lábát is megmozdította. Saját alvadt vére tapasztotta bőréhez ruháját, húzódott a combján és mellkasán, ahogy igyekezett felegyenesedni. Megnyikordultak a fogai az erőlködéstől. Vér íze töltötte el tudatát, vörös fény izzott fel szemhéja mögött. Némelyik foga kilazult. Tudta, miért. A gyötrő fájdalmak között a szíve körüli szorítás most erősebbé vált.

Már túl késő.

Biztosabban állt a lábán, kicsit megrázta a karját. A nehéz láncok csörgése visszhangzott.

Leizzadt, és most megborzongott a hidegtől.

Óvatosan nyitotta ki a szemét. Vaksötét fogadta.

Lassan engedte ki a levegőt a tüdejéből, hátha visszaszoríthatja a benne növekvő pánikot. Csak a harmadiknál érezte, hogy csökken a nyomás benne, és a koponyáját feszítő fájdalom is tompult.

Álmában sosem érez fájdalmat. Ez nem lehet rémálom.

Feltépett torokból kiszakadó gurgulázó hang, Sunny hasító sikolya, a szeme előtt összemosódó kép – a barátnője testét a fölé görnyedő szörny morogva marcangolja. Sunny szőke haja vértől sötéten szétterül az aszfalton.

A combjába maró fájdalom után tompa sötétség.

A szörnyek közöttünk járnak.

Egy perccel vagy egy örökkévalósággal később a feléledő fájdalom a torkában. Ordított volna, ha tud.

Az égető érzés emlékére nyelt egyet. Tudott nyelni. Pedig kísértette a roppanás, mikor a nyelő- és légcsöve megadta magát az erős állkapcsok szorításának.

Akkor, ott, vért köhögött fel valaki bőrcipőjére.

A sikátor félhomályában Sunnyt éjsötéten vette körül a vérpocsolya.

A bőrcipő tulajdonosa megragadta Amanda állát, és ő nem tudott fókuszálni, csak homályos foltok maradtak meg, és az az illat… Fahéj, kömény, vagy… Aztán meleg bőr simult az ajkaira, és mielőtt tudatosodott benne, mit művel, a szájába csiklandós, fűszeres folyadék ömlött.

Égni kezdett az arca az emlékre. Annyira közvetlen volt, és egy idegennel… És közben többször is felnyögött.

Azonnal lángoló hőség lepte el, most már sejtette, gyógyulni kezdett. A vámpír ráparancsolt, hogy várja meg, míg visszatér, mielőtt ismét elájult.

Mikor magához tért, rettegett.

Nem mehetett haza, a szülei nem láthatták így.

Egyetlen személyt ismert, aki bárkinél többet tudott a vámpírokról – Paul atya.

Az volt az utolsó emléke, hogy bekopogott a paplak ajtaján, és az atya ajtót nyitott.

Mégsem menekült meg.

Elrabolták. Ebben biztos volt.

Rettenetes, elképzelhetetlen dolgokra kényszerítik majd, vagy kiszívják a maradék emberséget is belőle. Elveszíti a lelkét, és a helyébe befészkel egy démon. Már mocorgott a belsejében. Megmenekült a haláltól, de milyen áron és meddig?

Talán ha csöndben marad, megfeledkeznek róla.

A fogai hangosan egymáshoz ütődtek, úgy vacogott. Fülelt, és csak apró karmok kaparászását hallotta a csupasz kőpadlón. Szerencsére nem merészkedtek közel hozzá, de tartott tőle, hogy előbb vagy utóbb álomba ájul a kimerültségtől, és patkányharapásokkal ébred majd. Erre gondolt, akárhányszor lanyhult a figyelme.

Pisilnie kellett. Egyre sürgetőbben, és a hasgörcsök mellé ez nem hiányzott. Végül megadta magát. Terpeszbe állt, de a bugyija miatt így is a lábszárán csorgott végig a vizelete. Próbált arra gondolni, hogy úgysem számít. Azok után, ami történt, nem érezhet ilyesmi miatt szégyent.

 

Összerezzent a zajra. Patkány szaladt el visítva, elijesztette a lánccsörgés. Ezek szerint mégis elaludt.

Erőtlen fény ömlött a háta mögül, így is hunyorognia kellett. Nyákkal borított csupasz kőfalakat látott, egy tágas, oszlopokkal szabdalt pincét. A falak mellett rothadó bútormaradványok, foszladozó rongyok, menekülő rágcsálók pánikja.

Csoszogó léptek a lépcsőn. Nem vámpír. Nem volt rá magyarázata, de tudta.

Próbált hátralesni, de a láncok túl magasan tartották a vállát ahhoz, hogy a fejét jobban elfordítsa.

Sírás fojtogatta. Erősnek kell mutatkozni.

– Á, hát felébredtél!

– Atyám?! Paul atya! – Amanda megkönnyebbült egy röpke pillanatig.

– Hogy érzed magad? Úgy látom, már nem vérzel. – Az atya lebiggyesztette a száját.

– Atyám… Amanda Hailey vagyok, megismer? Miért… – Eleredtek a könnyei és elcsuklott a hangja. – Segítségért jöttem… Azt mondta, egyes tudósok rájöttek, hogyan lehet visszafordítani, kérem! Hallottam, hogy erről prédikált! Felajánlom magam, kísérletezzenek rajtam, csak ne… ne történjen velem… ez.

– Amanda. Persze, gyermekem. Nincs miért aggódnod.

Paul atya mosolya még jobban nyugtalanítani kezdte.

– Akkor már értesítette, akit kell? – kérdezte reménykedőn, pedig a választ leolvashatta az atya ráncos, ősz borostával borított arcáról.

Idegennek tűnt a reverendája nélkül. Nem illett hozzá a csíkos pulóver és kinyúlt térdű tréningnadrág, meg a széttaposott strandpapucs.

Amanda némán figyelte, ahogy Paul atya óvatosan felé nyúl. Nem mozdult el az érintése elől, nehogy az atya rossz jelnek vegye. Ő még ő, nem egy vadállat, ami megmarja a felé nyújtott kezet.

Az atya bágyadtan mosolygott, gyér hajszálai megrebbentek. Kavics csikordult a talpa alatt.

Minden lassúnak és szaggatottnak tűnt.

Paul atya hirtelen megragadta az állát, három öregszagú ujját a szájába nyomta.

Amanda próbálta elfordítani a fejét, felhúzta a lábát, de végül nem merte megrúgni az atyát.

Ahogy kezdődött, úgy véget is ért az atya vizsgálódása.

Hátralépett, szája ismét lefelé biggyedt.

– Még nem jöttek ki a méregfogaid, de már érzed a démont, igaz? – kérdezte lázasan izzó tekintettel, és Amanda képtelen volt tiltakozni. – Akkor kellett volna ilyesmin gondolkodnod, mielőtt vérszajhának mész!

– De én nem…

A pofontól hátrabicsaklott a feje. Mielőtt magához tért volna, érkezett a következő. Meghúzódott egy izom a nyakában, de a szégyen nagyobb volt, mint a fájdalom. Égett az arca. Vér serkent, Amanda beszívta felrepedt ajkát. Látása elhomályosult.

– Bűzlesz! – ordította az atya torz arccal. – Mindig a legszebbek kellenek nekik! Hát most nem! Te az enyém vagy!

Amanda szólni sem tudott a döbbenettől, és az atya magára hagyta.

Ezt a magányt örömmel fogadta. Ki kellett gondolnia, hogyan magyarázhatná el, hogy ő még mindig ugyanaz a lány, akit Paul atya megkeresztelt, akinek az első áldást adta. Ha hazugság is, nem érezte annak. Pedig mohón szívta magába saját kiserkenő vérét. A gyomra éhesen mordult.

A pofontól még jobban kimozdult a jobb felső szemfoga. A nyelvével piszkálta, lehunyt szemmel itta a nyállal keveredett vért, olyan buzgón, hogy végül a kiesett fogát is lenyelte.

A vérzés elállt, de legalább a gyomra valamelyest megnyugodott, és a fejfájása is enyhült.

Megszédült, és máris zuhant.

Morgásra riadt fel. Ráébredt, hogy ez ő volt. Még hallotta az eliszkoló rágcsálókat.

Vörös pontok ugráltak a szeme előtt, aztán mind eltűnt. Csak mikor magára nézett, és látta a testét sötétvörösen pulzálni, ébredt rá, hogy lát a sötétben, vagy valami olyasmi.

Ha a szülei nem hithű iskolába járatják, talán tisztában lenne a vámpírok anatómiájával, jobban tudná, mire számíthat.

Az ajtó nyikordulását úgy hallotta, mintha mellette lenne. Az árva villanykörte fényárba borította a teret. Látta a túlsó fal repedéseibe iszkoló csótányokat. Egy pillanatig jó ötletnek tűnt levadászni és megenni őket. Undorodott magától.

Az atya lépései lassabbak voltak, edényekben víz loccsant.

Ráeszmélt, mennyire szomjas.

Türelmesen állt, nem tett hirtelen mozdulatokat. Nem akarta magára haragítani Paul atyát, aki két vödröt rakott le a háta mögött. Nem látta, de innen érezte a klór és vízkő szagát, és azt is tudta, hogy a víz hideg.

– Megfürdetlek. Így senkinek sincs gusztusa hozzád érni – mondta az atya közvetlenül mögötte.

Amanda összerezzent. Csak a szeme sarkából látta az atyát, és a kezében tartott ollót, ahogy közelebb lép. Ösztönösen mozdult el az érintése elől.

– Ne bosszants! – ragadta meg az atya a ruhája hátulját, és az anyag megadóan hasadt a jéghideg olló alatt. – Inkább mondd meg, kibújt-e már a méregfogad.

– Csak az egyik – hadarta, mielőtt Paul atya ismét a szájába túrna olcsó bagótól bűzlő, mocskos kezével.

– Nem csoda, hogy nem kellesz nekik! Selejtes lehetsz.

Amanda nem merte megkérdezni, ezt miért mondja, de igaza lehetett. Selejtesnek érezte magát. Csöndben nyelte a könnyeit.

Lecsupaszított hátán érezte Paul atya kezét. Kirázta a hideg.

– Kérem… erre nincs szükség, ha… Ha lazábbra veszi a láncokat, akkor megmosdok, nem kell ilyesmivel fáradnia…

A hideg fém kegyetlenül elnyisszantotta a bugyija gumiját.

Amanda megremegett.

– Az tetszene, mi? – A másik oldalon is elvágva Paul atya lerántotta róla a bugyit. – Azt hiszed, hülye vagyok? Az enyém vagy, már mondtam! A pokol szépséges démona egy hithű tiszteletes szolgálatában! Gyönyörűen hangzik! Ha tudnád, mekkora örömöt fogsz szerezni nekem és a fajtádat gyűlölő híveimnek! Ha tudnád, milyen elégedettséggel használunk majd a magunk élvezetére, ahogy ti teszitek az ártatlanokkal!

– Atyám! – Amandából kifakadt a visszatartott zokogás. – De hát ismer! Járt nálunk ebéden! A szüleim…

– A szüleid halottnak hisznek, és így a legjobb! Sátán szajhája!

A hideg vizes rongy hangosan csapódott Amanda fenekének.

– Ne!

Égett a bőre a csapások nyomán.

– Jobb, ha hozzászoksz!

Ernyedten tűrte, hogy Paul atya lenyirbálja róla a ruháját, melltartóját.

Felszisszent, mikor az atya az ollót az egyik mellbimbójára zárta.

– Atyám…

– Ne merészelj még egyszer így szólítani! A gazdád vagyok, értetted?

Bólintott.

Paul atya a háta mögé lépett. Durván dörzsölni kezdte a törölköződarabbal. Amanda összepréselte combjait, de nem segített. Ott is durván súrolta, ő pedig összeszorított állkapoccsal tűrte. Az atya leöntötte a maradék vízzel.

– Megteszi.

Amanda idegesen forgolódni kezdett. Tartott attól, ami következhet még.

Paul atya hátulról megmarkolta mindkét mellét.

Benne rekedt a szó, ahogy Paul atya keze a harapástól érzékeny torkát kezdte szorítani, a másik kezével hátulról nyúlt be a lába közé.

Fehér karikák ugráltak Amanda szeme előtt.

Paul atya végre elengedte a nyakát.

Aztán határozott, egyenletes ütésekkel verni kezdte a nedves ronggyal a fenekét és a hátát.

– Kiabálj csak! Ez az! Gyerünk, démonfajzat! Amint teljesen beléd költözik a démon, mást is kapsz majd, meglátod! Kivárom, ne félj!

Amanda elfáradt a hangos tiltakozásba, most csöndes undorral szipogott.

– Holnap, ha jól viselkedsz, még enni is hozok – csapott a fenekére még egyet az atya.

– Meddig akar itt tartani? – kérdezte Amanda erőtlenül.

– Ne aggódj! Ha rád unok, eladlak. Bármit teszünk veled, mindig ez a tökéletes testű szépség maradsz, és annyit kaphatok érted, amiből visszavonulhatok egy floridai otthonba, és életem végig nem lesz gondom! Tudod te, milyen alacsony egy tiszteletes nyugdíja?

– E…elad?

– Csak nem gondoltad, hogy szabadon engedlek?! De csak akkor adlak el, ha jó, szófogadó kis vámpírszajha leszel. Mert akad attól rosszabb sors is… Egyes helyeken örömmel fogadják a kísérleti alanyokat, ha nem is arra, amire te szeretnéd, de a végén csak segíthetnél az emberiségnek megszabadulni a vérszívóktól.

Amanda erre nem tudott mit válaszolni. Paul atya önelégült arccal hagyta ott, és felcsoszogott a lépcsőn.

Amandát égette a lelkéből felszakadó keserűség. Milyen jogon ítélkezik ez a vén kéjsóvár?

A morgása már kevésbé tűnt idegennek.

Kimozdult a másik szemfoga, és ezt most kiköpte, ahogy a két alsó tépőfogat is, amik követték. Csak a vért szívta lehunyt szemmel és élvezettel.

Könnyebben állt a lábán. A karja sem fájt annyira. Bizsergett mindene. Remegve rántott a kötelékein, és a láncszemek felnyögtek. A mellkasában vad iramban meglódult a szíve, aztán elcsöndesedett.

Éles fogak bújtak ki az ínyéből.

A szagok különváltak, mindet be tudta azonosítani.

Mozdulatlan nyugalommal várta, hátha az egyik szőrös jószág közelebb merészkedik hozzá, hogy elkapja, és kiszívja posvány vérét.

 

Préda vagy vadász

Különös nyugalommal ébredt. Miután sikerült egy patkány farkára rálépni, egy másikat arrébb rúgni, békén hagyták, ha nem is fanyalodott a végén patkányvérre.

Kényelmetlenül kellett volna éreznie magát. Furcsa volt, hogy semmije se fájt. A vászoncipője megszáradt, nem találta a testhelyzetét idegennek vagy a láncokat nehéznek, pedig húzták.

Átváltozott. El kellett fogadnia. Borzalmas volt a gondolat, különösen, hogy ennyire jól érezte magát a bőrében.

Bántotta a lelkiismerete, amiért nem érezte a lelke hiányát. Mert bizonyára hiányzott. Ezért szállta meg ez az ismeretlen nyugalom. De akkor mégis miért érezte még mindig, hogy ő önmaga?

Látta a melegvérű rágcsálók vörös foltjait, meg az apró narancs és sárga hidegebb testű rovarokat. Elszórakoztatta magát a számolgatásukkal. Igazából unatkozott.

Gondolatban sem akart visszatérni a támadáshoz vagy ahhoz, amit Paul atya tett. Tudta, hogy megint ki kell majd bírnia, és még rosszabbat is. Ha nem képes megszökni, ez lesz a sorsa.

Paul atya meg fogja kínozni.

Egy vén, gyűlölködő trotty perverz élvezettel verte, miközben Jézus szeretetéről prédikál vasárnaponként, és továbbra sem lesz gondja tükörbe nézni, mert a szemében ő már egy démon porhüvelye, nem ember.

Érezte a szívében, hogy nem veszítette el a lelkét. Ugyanúgy sajgott az igazságtalanságtól, mint annak előtte. Ha bármit veszített emberségéből, arról épp a vén trotty tehet. Megalázta, két oszlop közé láncolta, elítélte.

Nem lehet itt régóta. Úgy tudta, hogy másfél, két nap alatt megy végbe az átalakulás. Sokkal többnek érezte, de a sötétben szétfolyt az idő.

 

Mikor legközelebb jött az a vén trotty, Amanda már a kulcs csörgését is hallotta.

Elengedte a füle mellett a gyűlölködő megjegyzéseket, nem sírt, és még időben nyelt, mielőtt a morgás feltört volna dühtől összeszorult torkából. Igyekezett elfelejteni, hol van, és mi történik vele.

Dühödten rángatta a láncot. Régi volt, talán a templommal egyidős, több mint száz éves, de rendesen bele volt csavarozva a falba, és a fém vastag volt. Amanda addig erőlködött, míg mindkét csuklóját véresre dörzsölte, és kar- és hátizmai sajogtak tőle, de harcolt, ahogy a nedves csomózott kötélköteg csattogva változtatták a hátát vörösre.

A gyomra mérgesen megkordult, a szája kiszáradt. Ha tovább erőlködik, még inkább legyengül. Azt nem engedhette meg magának.

Az atya lihegve csapkodta, a karját, aztán elölről is verte. Amanda saját nyelvét harapva tűrte.

Túlélte annak a pokolból menekített Drakula grófnak a támadását, kibírja ezt is.

Szétharapták a torkát, szétmarcangolták a combját. Már nyoma sem volt.

Csak az emlékek visszhangoztak, keveredve azzal, ami idelent történik.

A lelke szétharapva, szétmarcangolva vergődött.

Nem maradhat itt, nem engedheti, hogy ennyi legyen.

Pihennie kell, tartogatni azt a kevés erejét, ami még megmaradt.

El kell hitetnie a vén trotykossal, hogy megadta magát, és várni a megfelelő pillanatot. Fogalma sem volt, mit tehet, de próbálkozni fog. Ha belehal, akkor is.

 

Mélyről zuhant a valóságba. Mintha nem alvásból ébredt volna, hanem mélyebbről.

Teljes erejéből rántott egyet a jobb oldali láncon. Csak annyit ért el, hogy sajogni kezdett a csuklója. Megvizsgálta a vaspántot, a régimódi zárat rajta. Esélyét sem látta, hogy eltörje.

Elkeseredettségében rántott egyet a bal oldalin is. Feljajdult, ahogy a fém kikezdte a bőrét.

Elmorzsolt néhány könnyet, forgatva a karját, hogy kényelmesebb pozíciót találjon. A vér sikamlóssága elvetemült ötletet adott neki. De az árat nem érezte merednek. Kezdte érteni a csapdába esett patkányokat, amik képesek lerágni saját lábukat, hogy kiszabaduljanak.

Nem volt választása.

Összeszorított állkapoccsal rángatta, forgatta a bal kezét, kizárva tudatából a vakító fájdalmat. Ha ad magának időt, ha megpihen, sosem kezdni újra, ezért egész testsúlyával húzta a kezét, újonnan szerzett erejét próbálgatta. Arra is ügyelnie kellett, hogy ne csapjon zajt.

Reccsent két csont a kézfejében. Vér fémes íze öntötte el a száját, ahogy megharapta a nyelvét, nehogy felkiáltson. A testét hideg veríték borította, fehéret látott, de akkor sem hátrált meg.

Következő mozdulatnál újabb csont roppant, de a keze kiszabadult, a lánc csörögve esett a kövezetre.

Amanda reszketve, visszafojtott zokogással ölelte magához.

A gondolatra, hogy ugyanezt véghez vigye a másik oldalon is, erős hányingere támadt. Szédült is.

Nem, várnia kellett, legalább amíg valamennyire meggyógyul a keze. A szétroncsolja a jobbját is, fogni sem tud. Az is lehet, hogy elveszítené az eszméletét, és ki tudja, mit tenne a vén kecske, ha rátalálna szökési kísérlete közepette.

Volt néhány perc, amíg kételkedett a híres öngyógyító képességekben, de aztán égni kezdett a keze, aztán bizsergett, mikor az első csont mozdult a helyére, megugrott meglepetésében. A viszketéstől azt hitte, elveszíti az eszét. Összeszorított szemmel próbálta megállni a vakarászást, ami a friss bőrnek semmiképp se tett volna jót.

Megkönnyebbülten sóhajtott.

Kis sikerrel próbálta meggyőzni magát, hogy ez egyáltalán nem volt annyira borzasztó, de mielőtt kiszabadult volna, zörgött a fenti zár. Amanda hallotta az öreg izgalomtól gyorsuló szívverését.

Ha megszerezné tőle a bilincs kulcsát, megmenekülne egy óra szenvedéstől.

Gyorsan leguggolt, amennyire a lánc engedte, a lába segítségével közelebb húzta a földön keverő bilincset. A balja tiltakozott a használat ellen, de képes volt megmarkolni úgy, hogy eljátssza, még mindig teljesen tehetetlen.

A vénember elé csoszogott kopott papucsában.

– A démonok mindig a tökéleteset keresik. Most is megtalálták!

Hány fiatal lányról gondolhat hasonlókat? Amanda torkát kaparta a gyűlölet.

Ez a késztetés a kínzásra mindig is ott volt a vén trottykosban, és ott van átszellemült prédikációi közben is, vagy amikor a hittanosoknak magyaráz álszent mosollyal az arcán.

– Ó, élvezni fogom a tested! Megduglak, és a démon gondoskodik majd, hogy sikoltva élvezd!

Amanda elméjére vörös köd szállt, de ki kellett várnia… Csak még egy kicsit jöjjön közelebb… És ott volt a pap szemében, ahogy legeltette rajta a szemét. Nem fogja megállni a csábítást.

Amikor az atya hozzálépett, és a lába közé nyúlt, Amanda készen állt.

Elejtette a láncot, baljával megragadta és magához rántotta a papot, majd a nyaka köré tekerte a jobbját fogva tartó vastag láncot.

A pap hörögve vergődött. Rúgkapált, két kézzel ragadta meg Amanda karját

Amandában nőtt az éhség. A préda vére hívogatóan lüktetett a nyaki ütőérben, jól láthatta közvetlenül a bőr alatt. Csak egy apró harapás választotta el a teli hastól.

– A kulcsot!

Paul atya csak hörögve rázta a fejét.

Igazából nem várta tőle, hogy együtt működik majd.

A falhoz közelítve a felszabadult lánc hosszát még egyszer a pap dereka köré tekerte, az bal lábát az atya lábszárába akasztotta.

Biztosan tartva, a balja felszabadult. Módszeresen átkutatta a trottykost. Elégedetten húzta ki a kulcscsomót a jobb nadrágzsebéből.

– Elvesztél! A lelked a pokol bugyraiban…

Amanda szemfogai sercegve hatoltak a pap nyakába. Elégedetten felmordult.

Inak reccsentek, és ő nyögve szürcsölte a vért, szívta, mint csecsemő a tápláló anyatejet. Minden cseppje életet adott neki.

Csak akkor állt le, mikor a vér íze posványossá vált, a szaga, mint a rothadó húsé. A következő kortyot ki kellett köpnie, annyira rossz volt.

Ellökte magától a vértől csatakos papot.

Paul atya üveges tekintetéből a halál nézett vissza rá.

VN:F [1.9.21_1169]