A kártyavető I. (részlet) – Aranymosás Irodalmi Magazin

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Én, a Látó… vagy olyasmi

Ha valaha kártyából jósolnak neked, mindenképp kételkedj! Pentírián kevés az igazi Látó. Annál több a szélhámos, akik szemrebbenés nélkül fedik fel a jövődet rejtő kártyákat, és mondanak róla mindenféle hihető(nek hangzó) mesét.

Na szóval. Ha ilyenkor csupa szívednek kedves dolgot hallasz, akkor ne hidd el! Semmiképp se!

Én már csak tudom.

Én vagyok az a szélhámos, aki ilyenekkel etet téged. Előre is bocs, ha egy Szirthoni Kai nevű fiú – ez vagyok én – pénzt csal ki tőled. Ha esetleg ez vigasztal: nem jókedvemben verem át az embereket. Egyedül kell boldogulnom egy olyan veszélyes utazás során, amit senkinek sem kívánok. Magamnak meg főleg nem.

Most biztos azon tanakodsz, miért teszek olyasmit, amihez semmi kedvem. A válasz egyszerű.

A családomért.

Értük bármilyen veszélyes kalandra vállalkoznom.

Első Ösvény – A Mágus

1. Magamra haragítom a szülőföldemet

A Látás Ösvényeit kevertem. Kétfelé választottam, aztán egyetlen paklivá pergettem a huszonkét kártyalapot. Ezek a mozdulatok máskor csukott szemmel is mentek, de most izzadt a tenyerem és remegtek az ujjaim.

Azt a kártyát mindig legalul kellett tartanom.

Nem hibázhattam. A körülöttem ácsorgó tömeg és a földre leterített szőnyeg másik végén ülő főpapnő nem vehette észre a csalást.

Minden létező dolog próbált megzavarni a koncentrálásban. Egy kürtöt fújó muzsikus iszonyatos lármát csapott, a közelben pedig villám formájú nyalókákat lóbáló árus kiabált veszettül. Ráadásul az egész templomteret parázson sülő hús illata töltötte be. Én meg éhes voltam. Farkaséhes, de az erszényemben lassan a leglustább pók is hálót szőhetett volna.

Gyorsan eltoltam magamtól ezt az elszomorító képet. Ennél most sokkal jobban aggasztott, hogy az égkék ruhába öltözött főpapnő folyamatosan mosolyog rám. Tudod, azzal a mindentudó mosollyal, amivel a szüleid fogadnak, ha rossz fát tettél a tűzre.

Pedig igyekeztem. Olyan szabályosan vetettem kártyát, ahogy Nagypapa tanította. A főpapnő mégis úgy nézett rám az előbb, amikor jósoltam neki. Az összeverődött tömeg talán nem, de ő biztos rögtön rájött, hogy egy szélhámossal van dolga.

Érdekes, ennek ellenére a papnő nem rúgta fel a hagyományt. Miután befejeztem a kártyavetést, felajánlotta a szívesség viszonzását, vagyis most ő vetett kártyát nekem. Ehhez a kezembe nyomta a saját Látás Ösvényeit, hogy keverjem meg. Ezen majdnem elnevettem magam.

Eddig jól sült el a tervem. Egyedül a népes közönséggel nem számoltam. Az nem hiányzott a hátam közepére sem! Értem én, hogy nagy az érdeklődés, mert a főpapnő csakis Regar isten ünnepén és akkor is csak néhány zarándoknak vet kártyát. Idén is rengeteg Látó jött el, több sorban tolongtak, miközben a főpapnő végigvonult a téren. Engem biztos csak a korom miatt választott ki – a Látók közül messze én éltem még a legkevesebb telet. “Gyere, te kis butus!” – gondolhatta magában.

Akkor kapóra jött, most viszont nem akartam a figyelem középpontjában lenni. Ezen gyorsan segítenem kellett, ezért keverés közben felnéztem az égre. Gomolyfelhők úsztak felettünk eltakarva néha a szikrázó napot.

– Regar istenünk hamarosan megajándékoz minket egy viharral. Áldassék a neve!

A főpapnő és a közönség követte a tekintetemet.

– Villámok hada hirdesse dicsőségét! – mormolták áhítattal, amint kezükkel cikkcakk alakzatban hadonásztak a levegőben. Szép dolgok ezek a hagyományok.

Amíg senki sem figyelt, beejtettem a napsárga tunikám alá azt a kártyát, és a helyére becsúsztattam az ingujjamban lapuló példányt. A papnő gyűjteménye egyébként is teljesen különböző mesterektől származott, talán nem fogja bánni a cserét. Jövendőmondásra az is jó, a főpapnőnek meg másra úgysem kell.

Tovább kevertem, de az imposztor kártyát meghagytam alul. A legalsó lapot sosem választaná egy Látó. Az istenek nem véletlenül irányítják úgy a keverő kezét, hogy az oda kerüljön.

A szempárok megint engem bámultam, mire letettem magam elé a megkevert paklit. Megköszörültem a torkom. Kalimpáló szívem ellenére próbáltam nyugodtan szólni.

– Az isteneket kérdem: boldog lesz fél év múlva a családom? – Azt nem kérdezhettem meg, hogy életben lesznek-e egyáltalán, akármennyire is szerettem volna.

– Az istenek megválaszolják a kérdésed – biccentett ünnepélyesen a főpapnő.

Félkörívben kiterítette a jövő Ösvényeit, aztán három kártyát húzott az istenek akarata szerint.

– Tizenegyedik Ösvény, a Hatalom. Ötödik Ösvény, az Igazság. Tizenötödik Ösvény, a Fény. A sorsodat te irányítod, ám óvatosnak és megfontoltnak kell lenned. A döntéseidből azonban ne zárd ki azokat, akik segíteni akarnak! Ha bízol a jóakaratukban, eljön a boldogság.

Ez aztán hasznos volt! Ennél azért többet vártam volna Északvég leghíresebb Látójától.

Próbáltam nem grimaszolni, miközben felpattantam.

– Köszönöm az útmutatást, Látó! – hajoltam meg mélyen. – További kellemes ünneplést kívánok!

A főpapnő is felállt, kecsesen és fürgén, mint egy szarvasünő.

– Én szintúgy köszönöm a… jövendőmondást, ifjú Látó. – Az arca nyugodt volt, de én így is megéreztem a rosszallását. – Még gyakoroljál és tanuljál sokat! Akkor majd tisztán látod a jövő Ösvényeit. Addig viszont ne vess kártyát másoknak! – Ezt már kifejezetten hűvösen mondta. Tekintete akár két befagyott tengerszem.

Kicsit zokon vette a színjátékot.

Azelőtt hagytam el a helyszínt, hogy a főpapnő elé leült volna a soron következő Látó. Csak ezután jutott eszembe, hogy meg kellett volna kutyulnom a kártyákat. Enélkül a papnő rögtön megláthatja az új lapot, amint arccal felfelé fordítja az összeszedett paklit.

– Tolvaj! A főpapnőt meglopták! – rikkantotta el magát valaki a távolban. A tömegben kórusként visszhangzott a kiáltás.

Igen, tényleg meg kellett volna kevernem azokat a fránya lapokat. Belerúgni felállás közben, vagy valami.

Nagy szerencsémre eddigre beértem a templomtérbe torkolló egyik utcába. Nyomban futásnak eredtem, de aztán megint lelassítottam. Nincs annál gyanúsabb, mint egy rohanó ember.

Miután levettem a rikító tunikát, semmi feltűnőt sem láthattak rajtam. Itt Északvégen minden suhanc hozzám hasonlóan nézett ki: megfakult ing, kopott nadrág, elnyűtt csizma. Ennek ellenére folyamatosan úgy éreztem, mintha a kőből emelt épületek apró ablakaiból figyelnék minden léptemet.

Az utcán viszont nem találtak gyanúsnak, pedig néha elmasírozott mellettem egy-egy fegyveres raj. Regar villámos jelképét viselték sötétkék felöltőjükön, de ők sem foglalkoztak velem. Simán kisétáltam a városkapun az ott strázsáló vámszedők mellett.

Úgy tűnt, kezdhetem az ünneplést. A tizennegyedik kártya a tizennegyedik születésnapomra! Épp azon örvendeztem, milyen találó ajándék ez, amikor:

– Hé, te fiú! Állj csak meg!

Vasalt sarkak koppantak mögöttem az utcakövön.

Nem álltam meg. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna.

– Templomőrök közelednek felénk. Menekülj, Kai! – szólt a fejemben a lágy hangú figyelmeztetést.

Futásnak eredtem. Letértem a kövezett útról, és bevetettem magamat a város mellett elterülő erdőbe.

– Állj meg! – kiáltotta megint egy öblös hang. A zajok alapján a templomőrök is futni kezdtek először az úton, aztán a fák között csörtetve.

Talány előbújt a gallérom alól, ahol egész addig meghúzta magát. Az apróra zsugorodott női alak áttetsző testét nem vehették észre itt az erdő sűrűjében, ezért hagytam neki, hogy mellettem repkedjen.

– Hányan vannak? – ziháltam. Már most kifogytam a szuszból. Bárcsak edzettebb lennék! Kár, hogy az olyan fáradságos.

– Hárman. De még többen közeledtek a kapu felé, ők is utánunk eredhettek.

– Az túl sok! – Nem mintha kevesebbel el tudtam volna bánni.

Egyre közelebbről hallottam a zajos lépteket és a megcsörrenő láncingeket. Acélok koccantak össze éles hanggal. Aztán valami pendült, süvített a levegőben, és becsapódott mellettem egy fa törzsébe. Még lépések múlva is hallottam a fában rezgő nyílvesszőt.

Ezek aztán nem viccelnek!

Beugrottam egy ősöreg fa mögé, hátamat a vaskos fatörzsnek vetettem. Fújtatva lihegettem, a szívem majd’ kiugrott, miközben előhalásztam a mellzsebemből a saját kártyagyűjteményem Vándor Ösvényét.

A szakadt figurát ábrázoló lapot megpörgettem a mutatóujjamon a napóra járásával megegyező irányban, és ráfújtam egyet. A kártya még gyorsabban pörgött, amint a magasba emelkedett. Kapkodva hátráltam el tőle.

A forgó lap felvillant, aztán egy bölény formájú tünemény jelent meg alatta.

A jószág csak körvonalaiban hasonlított a füves síkságokon élő állatra. Testét mintha tömör, harsány lila fény alkotta volna, amely a sörényénél kökénykék árnyalatba ment át.

Felkaptam a mohás földre pottyant kártyát.

– Sietnünk kell, Terelő! Mindjárt utolérnek minket. – Felkapaszkodtam a jószág fénylő hátára, és üdvözöltem őt egy gyors fejvakargatással. – Irány dél!

2. A Szerencse

A hajamat borzolta és arcomat simogatta a virágillatú menetszél. Itt az Északi Szövetség legdélebbi tartományában még nyár végén is kellemes volt az idő – ellentétben a legészakibb fjordvidékkel, ahonnan én származom. Tökéletes nap egy kis száguldozásra! Ilyenkor nincs másra gondom, mint a fülem mellett fütyülő szélre és a zöldellő réteken keresztülrobogó Terelő ringatózó hátára.

Egy szántőföldhöz értünk, ahol már learatták a búzát. A rövidre nyírt búzaszárak között olykor magasabbra nyúlt egy-egy hosszabbra hagyott csomó, amelyek lágy hajzuhatagként lengedeztek a szellőben. Épp mint Anya csoda szép, szalmaszőke haja, ami kiengedve a derekáig ért…

A szüleim és a húgaim arcának emléke úgy villant be, mint Regar eltévedt villáma. Apa büszke de komoly szeme, Anya meleg mosolya, meg Tiana, Kita és a kicsi Teni cserfes nevetése. Fél éve láttam őket utoljára, mielőtt Erdal Hitvédnök bezárta őket egy cellába. Azt sem tudtam, élnek-e még…

Nem, biztosan élnek. A Hitvédnöknek kellenek ezek a nyavalyás kártyák. Azt ígérte, életben hagyja őket, amíg le nem szállítom neki a különleges kártyapaklit.

Bólogattam saját gondolatomra, és még nagyobb iramra kértem Terelőt. Csakhogy Terelő gyorsítás helyett inkább lassított.

– Mi a baj? Embereket látsz? – tekergettem a nyakam. De hiába néztem, csak a sárgálló búzamezőket láttam. Sehol egy lélek.

Terelő a bozontos fejével az ég felé bökött. Ekkor már észrevettem Talány áttetsző testének körvonalait a gabonatábla felett.

– Álljunk meg, és várjuk be őt! – Megpaskoltam a bozontos hátat, mire a különös állat nyomban megtorpant.

Idegesen figyeltem a közeledő alakot. Talány túl gyorsan végzett a környék felderítésével. Ránk találtak volna a fél nappal ezelőtt lerázott templomőrök?

– Láttál valamit? – faggattam őt rögtön, amint landolt előttem, és visszaváltozott eredeti, felnőtt ember méretű alakjára. Az én szótáramban a „valami” mindig „veszély”-t jelentett.

– Sehol egy település. Csak néhány tanya van a közelben. Ha elkerülöd a kijárt utakat, nem lehet baj.

– És a templomőrök?

– Színüket sem láttam. Már rég feladhatták az üldözésünket. Terelő sokkal gyorsabb bármilyen paripánál.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

– Végre egy jó hír! Sőt, igazából két jó hír. – Ennek örömére leugrottam Terelő hátáról, és nyújtózkodtam egyet. Fergeteges dolog a száguldozás, csak közben elmacskásodik az ember lába. – Ha már ilyen szerencsések vagyunk, akkor megnézhetnénk az új kártyát.

Miután kiegyenesítettem az összes végtagomat, előkotortam a főpapnőtől elcsent… khm, akarom mondani a vele elcserélt lapot. Ez a Látás Ösvényeinek tízes számú kártyája, vagyis a Szerencse Ösvénye volt.

Eddig nem értem rá alaposabban megnézni a szerzeményt, de ezt most bepótoltam.

Ez is bizsergette az ujjaimat, és az egykori készítő ennek is a jobb felső sarkában hagyta az „I. M.” monogramot. Másfelől viszont eléggé elütött a gyűjteményem többi tagjától.

A rejtélyes kártyakészítő minden Ösvényen megörökítette a vele megidézhető teremtményt, de ezen csak egy félmeztelen, turbános alak ült rongyos szőnyegen, amint kockákat dob maga elé a földre. Akárhogyan vizslattam, még a legapróbb részleten sem láttam semmilyen elrejtett állatot vagy mágikus lényt.

– Na, erre kíváncsi vagyok – hümmögtem félhangosan.

Már készültem megpörgetni a lapot, amikor Talány még közelebb húzódott.

– Nem kéne előbb megidézni Erényt? Tán elfelejtetted, mi történt, amikor először használtad a Viszály Ösvényét?

Még ebben a melegben is megborzongtam a három héttel ezelőtti borzadály emlékétől. A Viszály kártyáján egyetlen mókus szerepelt, úgyhogy nem számítottam a népes kompániára: egy egész seregnyi állatka jelent meg az Ösvény megpörgetése után! Aztán azok a nyavalyások elszaladtak a kártyalappal, és elkezdték módszeresen felforgatni a közelben található tanyát. Nagy szerencse, hogy néhány kártyalakó segítettek rendet tenni, mielőtt a ház lakói találkozhattak volna a bosszantó jószágokkal.

Meg persze velem. Az kellett volna még, hogy meglássanak engem ezekkel a fura lényekkel! A mágusok szoktak ilyesmiket idézni, és nem lett volna jó sorom, ha varázslónak néznek. Északvégen nem kedvelik azt a népséget.

– De. Jó, hogy mondod. – Talánynak többnyire jó ötletei akadtak. Biztos azért, mert ő az Igazság Ösvényének teremtménye volt.

Elővettem a Király kártyát, és előhívtam a benne rejtőző Erényt.

Az előttem megjelenő, büszke tartású griffmadár fénye szinte a napnál is vakítóbban ragyogott, amit aranyló tollazata még tündöklőbbé tett.

– Szolgálj velem, emberi alattvaló! – visszhangzott a fejemben a mélyen dübörgő hang.

Válasz helyett előkészítettem a Szerencsét.

– Szolgálj velem! – dörögte Erény hangsúlyosabban. Habár küllemben messze túltett bármelyik kártya lakóján, kommunikációban kevésbé jeleskedett. Mindig ugyanazt hajtogatta.

– Maradj mellettem, és segíts, ha kell!

Többször nem hagytam magamat félbeszakítani. Megpörgettem a Szerencse Ösvényét, majd kíváncsiságtól égve ráfújtam.

A felizzó kártyából hat darab, ököl nagyságú kocka hullott a földre. A szerteszét pattogó testek színes oldallapjain hosszabb-rövidebb vonalakból álló jelek rajzolódtak ki.

Lélegzet-visszafojtva vártam, míg megállnak az indokolatlanul hangosan guruló dobókockák. Ugrottam egyet, amikor fehéren felizzottak a felülre került jelek.

Aztán nem történt semmi.

A felvillant mintázatok elfeketedtek, és eltűntek a kockák is. A következő pillanatban már csak a Szerencse Ösvénye hevert a fűben.

Teljes értetlenséggel meredtem a nagy semmire.

– Ez meg mi az éjfekete villámokat szóró vihar volt?

VN:F [1.9.21_1169]