Kakukk (részlet) – Aranymosás Irodalmi Magazin

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

Első fejezet
2017. április 26., szerda délután

Gergő nézte, ahogy a tábla fölött lévő óra másodpercmutatója áthalad a tizenkettesen. Pontosan fél négy. Elméletileg vége volt a napközinek. Ez az asztalnál ülő tanítónéninek is feltűnt, ugyanis két perccel később elengedte a tanteremben maradt öt gyereket.

Gergő óvatosan a táskájába tette a könyveit és a füzeteit. Ügyelt rá, hogy egyiknek se gyűrődjön meg a sarka. Az anyja azt nem szerette. Azt mondta rá, hogy salátásak lesznek. A fiú jót nevetett ezen, de azért onnantól kezdve nagyon figyelt, hogy többé ne forduljon elő hasonló.

Rendesen elpakolt, majd felnézett. A többiek már mind kisiettek a teremből, így csak ő maradt bent a napközis tanítónővel. Mindig utolsóként hagyta el a termet. Az emlékeztette rá, mennyire egyedül érzi magát. De ő ezt egyáltalán nem bánta. Az osztálytársait túl butának tartotta, akik nem voltak érdemesek az ő barátságára. Ezért barátkozott inkább néhány évvel idősebbekkel. Azokkal könnyebben szót értett.

Magához vette a kabátját, elköszönt, majd kilépett az ajtón. A lépcsőn lassan ment lefelé, mintha minden egyes fok előtt mérlegelné, hová tegye a lábait. Ennek következtében viszonylag lassan ért a földszintre. Az aulában kikerülte a szüleiket váró, zsibongó gyerekeket. Látta két osztálytársát is, de nem köszönt oda nekik. Úgyse integettek volna vissza.

Kiment az ajtón, de még nem lépett le a lépcsőről. Rájött, hogy még nem vette fel a kabátját. Márpedig az anyja ezt sem szerette. Szerinte ugyanis Gergő könnyebben megfázott, mint a többiek. Felvette hát a kabátját, és csak utána indult el a téren. Az anyja autóját még nem látta, de egyébként is mindig késni szokott. Legalább tíz percet, mivel a munkából nehéz volt ideérnie. Azt pedig egyelőre nem engedte meg Gergőnek, hogy a tömegközlekedést használja. A fiú lassan betöltötte a kilencet, de még mindig túl fiatalnak tartották. Még telefonja se lehetett. A korához képest valóban alacsony és sovány volt, ám az értelmi szintje magasan túlszárnyalta a kortársaiét.

Az egyik osztálytársa előtte szállt fel a biciklijére, de nem köszönt oda neki. Nem szerette a fiút. Folyton kinevette, amikor a testnevelés órákon valamit ügyetlenül csinált. Az volt ugyanis az egyetlen, amiben Gergő nem jeleskedett.

Valaki a nevét kiáltotta. Gergő az ismerős hang irányába fordult. Az arca először felragyogott, majd bizonytalanság ült ki rá. Az, hogy itt látta az apját, eltért a megszokottól. Ennek ellenére odament hozzá, és átölelte.

– Hogyhogy te jöttél értem? – kérdezte Gergő, miután kissé elhúzódott. – Szerdánként mindig anya szokott jönni.

– Meglepetés – mondta a férfi.

Gergő megfogta a kezét, és együtt mentek az apja autójához.

A férfi beszállt a vezetőülés felöli ajtón, míg a fiú a háta mögé ült. A táskáját maga mellé rakta, aztán becsatolta a biztonsági övét. Az apja rámosolygott a belső visszapillantó tükörben, és nem sokkal később gyújtást adott az autóra. Miután elindultak, Gergő hallotta, amint az autó ajtajai bezáródnak. Az apja szerint automatikus volt, őt mégis nyugtalanság fogta el.

– Hová megyünk? – kérdezte szinte suttogva. – Hozzád? Vagy hazaviszel?

– Már mondtam. Meglepetés.

 

Második fejezet
2017. április 26., szerda késő délután

– Nos, mit gondolnak?

– Tetszik. De nem gondolja, hogy kissé zsúfoltnak tűnik így a szoba?

– Nem. A sok bútor ugyanis nem feltétlenül jelent egyet a zsúfoltsággal. Higgye el, hölgyem, tudom. Lassan tíz éve vagyok a szakmában.

– Rendben.

Biró Rita az órájára nézett. Már rég el kellett volna indulnia a fiáért. Viszont ezekkel a vásárlókkal mindenképpen muszáj volt megegyeznie. Az utóbbi hat hónap legígéretesebb kuncsaftjainak tartotta őket. Leginkább azért, mert fogalmuk sem volt a nő szakmájáról.

Rita lakberendezőként dolgozott, amiről sokan a mai napig azt sem tudják, hogy pontosan mit is csinál. Egy lakberendező az épület belső tereinek kialakításáról gondoskodik. A lehetőségeket és az igényeket összevetve szakszerű terveket készít, és ideális esetben az építésszel együtt dolgozik. Ekkor ugyanis kettőjük együtt gondolkodása biztosítja, hogy létrejöjjön egy kifogástalan működésű és stílusos otthon. Egyéb esetben egy már meglévő lakást próbál a vevők igényei szerint újratervezni.

A rossz nyelvek szerint ebben áll az ő legnagyobb szélhámossága. Kihasználja azt, hogy egyes gazdag emberek nem értenek a kultúrához, ami miatt ahhoz is segítségre volt szükségük, hogy megfelelően berendezzék a saját lakásukat. Egy ismerőse egyszer odáig ment, hogy azt mondta, a lakberendező az a személy, aki belső építész akart lenni, viszont a harmadik évben ott hagyta az egyetemet. Ritát ezek nem érdekelték. Ő fontosnak érezte a szakmáját, ám ami még ennél is lényegesebb: meg tudott élni belőle. Nagyon is jól.

És ahogy itt állt a bizonytalan vevőkkel, tényleg szükségét érezte, hogy segíthessen nekik. Szakmai szempontból egyébként is a legjobb vásárlók közé tartoztak. Sok pénz járt együtt minimális ízléssel.

– Azt hiszem, elfogadjuk az ajánlatát – szólalt meg hosszas hallgatás után a férfi.

Rita mosolyogva a kezét nyújtotta. – Higgyék el, nem fogják megbánni.

Elbúcsúztak, és a nő megint az órájára nézett. Négy óra hét perc. Nem tudta, mikor repült el ennyire az idő, de már rég ott kellett volna lennie Gergőért az iskola előtt. Remélte, hogy a fia van annyira talpraesett, hogy az aulában várja meg őt. Bár egyre melegebb lett, Gergő gyenge immunrendszere könnyű prédája volt az időnként előforduló lehűléseknek.

Gyorsan kocsiba ült, és elindult az iskola felé. Bekapcsolta a rádiót, ahonnan valami vernyogó liba hangja szűrődött hozzá. Frekvenciát váltott. Az időjárás-jelentés szerint a hétvége felé közeledve megszaporodhatnak a záporok és a zivatarok. Országszerte, ami azt jelentette, hogy Budapest mindenképp ostrom alá kerül. Kikerült egy vészvillogóval félreálló furgont, majd újabb csatornára ugrott. Megnyugtató, klasszikus zene. Itt megállt. Imádta a klasszikus zenét. Arra emlékeztette, amikor az embereknek még volt ízlésük. És a vezetésre is jobban tudott figyelni.

Három perccel múlt fél öt, mire megállt a Losonci Téri Általános Iskola előtt. Égett az arca, de nem a meleg miatt. Előfordult már vele, hogy késve érkezett a fia elé, de a gyereknek még sosem kellett egy teljes órát várnia. Felet sem. Kiszállt az autóból, és elindult a bejárat felé. A szél feltámadt kissé. Talán a meteorológusok megint tévedtek, és hamarabb éri el őket a hidegfront. Összehúzta magán a kabátját, miközben gyorsított a léptein.

Az aulába lépve sehol sem látta a fiát. Sőt, senki mást sem. Nem messze tőle megjelent egy takarítónő, amint maga után húzza a felmosókészletét. Gyerekhangokat viszont nem hallott.

Megfordult, és a portáshoz lépett. Mogorva tekintete ellenére kedvelte a férfit. Rövid, ősz haja volt és erős, vastag bajsza. A szemüvege a nyakában lógott, és éppen a monitora képernyőjén állítgatott valamit, amikor Rita odaért az ablaküveghez.

– Jó napot! Hajdú Gergő édesanyja vagyok. Kicsit elkéstem. Nem tudja, hol lehet a fiam?

A férfi a nőre nézett, majd az órájára, aztán ismét Ritára. – Mindjárt vége a kéziedzésnek. Nyugodtan várja meg idebent. Kint egyre hidegebb kezd lenni.

– Félreértett. Gergő nem jár kéziedzésre. Ő focizik, de az ma nincsen. Fél négykor kellett végeznie. Ilyenkor mindig én jövök érte, csak most kicsit megcsúsztam a munkával.

A férfi megvakargatta a nyakát. – Azt hiszem, már csak a kéziedzésre járók vannak itt. A takarítók folyamatosan takarítják a termeket, és ha jól látom, már a földszintnél tartanak. Vagyis fent már nincsen senki.

Ritának hirtelen görcsbe rándult a gyomra, majd szédülni kezdett. Meg kellett kapaszkodnia a porta előtti ablaküvegben, különben elvágódott volna a járólapon.

– Jól van, asszonyom? – kérdezte a férfi, majd felkelt a székéből.

– Azt hiszem.

Nem szabadott pánikba esnie. Nem volt itt a fia, de ettől még nem kellett egyből a legrosszabbra gondolnia. Talán hazament egyedül. Bár az utat nem tudta.

A következő gondolata az volt, hogy a volt férje eljött érte. Vagy Patrik, a jelenlegi élettársa. A volt férje csak péntekenként vette fel az iskolánál, de más megoldás nem jutott eszébe.

Rámosolygott a férfire, megköszönte a segítségét, aztán elhagyta az épületet.

Szinte azonnal elővette a telefonját a zsebéből. Domonkost hívta. A házas életük alatt talán egyszer sem kívánta ennyire, hogy a férfi vegye fel a telefont.

 

Kassai Patrik belépett a lakásba. Hangosan köszönt, és meglepődött, amikor erre nem érkezett válasz. Rita ilyenkor már itthon szokott lenni. Még akkor is, ha előtte elugrott a gyerekkel bevásárolni. Ez most a férfit nem zavarta. Szerette a nőt, és imádott itt lakni, de néha jóleső érzéssel gondolt a csendre. Amiben viszonylag kevés alkalommal volt része.

A földre dobta a táskáját, lerúgta a cipőit, majd ledőlt a nappaliban lévő heverőre. Ez volt az egyetlen bútordarab, amit a nő engedett kicseréltetni. Rita állítása szerint a többi bérelt hellyel rendelkezett a helyiségben. A kicserélésükkel tönkrevágták volna az atmoszférát. Nem tudta, a nő hogy nevezte ezt, de mindig hivatkozott valamire, amikor felmerül bizonyos bútordarabok cseréje. Pedig Patrik csak azt akarta, hogy minél több legyen itt, ami hozzá köthető, és minél kevesebb, ami Rita volt férjéhez. A nő ennek ellenére eddig csak a heverő cseréjébe egyezett bele.

Patrik kinyújtózkodott, majd az asztalon lévő távirányító után nyúlt. Nem különösebben szeretett tévét nézni, de amikor egymást követő napokon erőltetett menetben próbált a társulattal, máshoz nem igazán maradt kedve. Sokszor még olvasni sem, amit egyébként legkedvesebb hobbijaként tartott számon. Bekapcsolta a tévét, de mielőtt elkezdte volna váltogatni a csatornákat, megszólalt a telefonja.

Felkelt, és az előszobába sétált. Beletúrt a kabátja zsebébe, míg végül a kezébe akadt a mobilja. Rita volt az.

– Épp az előbb gondoltam rád – szólt bele a telefonba Patrik. – Már hazafelé jöttök?

– Ezek szerint te sem vitted haza Gergőt?

A nő hangja zavarodottnak tűnt, ami miatt Patrikot rossz érzés járta át.

– Én? Hisz csak akkor megyek a gyerekért, amikor te nem érsz rá. Valami baj van?

– Azt hiszem. Később jöttem Gergőért, és mire ideértem, ő már nem volt itt.

– Mikorra értél oda?

A vonal túlsó végén csend lett. A férfi arra gondolt, hogy a nő nem három perccel fél négy után ért oda.

– Nagyjából tíz perce.

Patrik elvette a fülétől a telefont, így azon láthatóvá vált a kijelzőn lévő óra. Háromnegyed öt. – Nem gondolod, hogy ezúttal kicsit túllőttél a célon? – kérdezte a nőt.

– Épp elég rosszul érzem magam így is, nem kell, hogy még te is lelkiismeret-furdalást okozz nekem.

De kell. Mert ha nem teszem, nem tanulsz belőle. – Ne haragudj. Nem lehet, hogy az apja vitte magával?

– Nem tudom. Legalább tízszer hívtam Domonkost, de nem vette fel. És tudod, hogy ő csak péntekenként szokott érte jönni. Eddig tartotta magát a megbeszéltekhez, és sose tett keresztbe nekem.

Talán nem, azonban Patrik szinte biztos volt benne, hogy akart. A válás nem ment zökkenőmentesen, de a nő ennél többet nemigen volt hajlandó elárulni. Annyit tudott, hogy már akkor viszonyba kezdett vele, amikor még Domonkos férjének számított. Állítólag kedves volt és jó apa. Ennyiről tudhatott Patrik. Egyelőre. Mindössze két hónapja költöztek össze, szóval remélte, hogy hamarosan a továbbiakra is fény derül.

– És a barátok? – kérdezte a férfi. – Hátha átment valamelyikükhöz. Szólni pedig nem tudott neked, mert nem engedted, hogy telefonja legyen.

– Mert még túl fiatal hozzá. És tudod jól, hogy Gergőnek nincsenek barátai – tette hozzá Rita szomorúan.

– Attól még nem kell a legrosszabbra gondolni. Gyere haza, itthon megbeszéljük.

– Nem. – A férfi hallotta, hogy Rita nagyon közel áll a síráshoz. – Azt hiszem, hogy képtelen lennék kocsiba ülni, és hazáig vezetni.

Patrik kinyomta a tévén lévő kikapcsoló gombot. – Akkor érted megyek. Az iskolánál vagy?

– Igen.

 

A férfi óvatosan felhúzta az előtte ülő fiú szemhéját. Még az altató hatása alatt állt, aminek hamarosan ki kellett ürülnie a szervezetéből. Éppen annyit kapott, hogy zavartalanul a rejtekhelyére tudja hozni. Viszont nemsokára magához tér. És akkor kezdődhet a második felvonás.

Az ablak elé lépett, és kissé elhúzta a függönyt. Csendes környék, állapította meg. Egy gyilkosságot is el lehetett volna követni, a közelben lakók mind egy kívülállóra gyanakodtak volna. Egy ehhez hasonló helytől ugyanis idegen az erőszak. Bármilyen legyen is. És az ő célja nem ez volt. Nem akart ártani a fiúnak, ám a sorsának további alakulása nagyban függött az engedelmességétől. Ha mindent úgy csinál, ahogy a férfi mondja, sértetlenül visszamehet a családjához. Mondjuk három-négy napon belül.

Addig azonban a fiú az övé. És azt csinál vele, amit csak akar.

 

– Nem tudom, kit hívhatnék még fel. Az előbb beszéltem anyámmal is, pedig hetek óta nem hívtuk egymást. Már azon is meglepődött szerintem, hogy a hangomat hallja.

Nemrég értek haza. Rita egy bögrét szorongatott a kezében. A férfi az elméje megnyugtatása miatt készítette a teát, a nő azonban bele sem kortyolt. Az idegessége fokozatosan rátelepedett Patrikra is. Már ő sem látta olyan fényesnek és könnyen leírhatónak a helyzetet, mint fél órával ezelőtt.

– A napközis felügyelő szerint Gergő fél négykor ment ki a teremből. Utoljára. Mindig ezt csinálta, de sosem mondta el nekem, miért. Viszont a nő arra is meg merne esküdni, hogy látta, amint a fiam keresztülmegy az aulán, aztán kilép az ajtón. De utána eltűnt. – Rita az élettársára nézett. – Patrik, Gergő eltűnt.

A férfi szívesen rácáfolt volna Rita szavaira, azonban hajlott az egyetértésre. Még ő is nehezen ismerte be magának, így el sem tudta képzelni, hogy a nő mit érezhetett. Egy anya, akinek az egy szem gyermeke jelentett mindent.

Ritára nézett. Amikor megismerte, csodálatosnak tartotta. Első találkozásuk alkalmával csak úgy ragyogott. A sminkjére is odafigyelt, és még véletlenül sem vitt fel magára többet, mint amennyi feltétlenül szükséges. Az öltözete is inkább tűnt szerénynek, mint hivalkodónak. Egyszerű, térdig érő szoknya, harisnya, lapostalpú cipő és csinos blúz.

A mai nő valószínűleg nem vonzotta volna. A felsője kicsúszott a farmeréből, és gyűrötten lógott a bal oldalán. A kocsiban szinte végig sírt, ami miatt a szemfestékét sikerült úgy elkennie, hogy a Kiss zenekar egyik tagjára hasonlítson. Vagy minimum egy olyan rajongójukra, aki az alapítás kezdete óta követi az együttest, és részt vesz a legtöbb koncertjükön. Szigorúan harci szerelésben.

– Értesítenünk kell a rendőrséget – jelentette ki a férfi.

 

– Brad Pitt.

– Komolyan? A fickó legalább ötvenéves.

– Ötvenhárom, ha teljesen pontosak akarunk lenni. Decemberben tölti az ötvennégyet. És szeretnél te úgy kinézni ennyi idősen, mint ő.

– Talán igazad van. De mégiscsak merész kijelentés azt mondani, hogy ő a legjobban kinéző hollywoodi színész.

Tünde megrántotta a vállát. – A véleményemet kérdezted.

Egy téves bejelentés miatt érkeztek a címre, viszont úgy gondolták, hogy ha már egy kis kitérőt tettek, legalább szórakozással üssék el az időt.

Tünde mellett Szalai Csanád ült, a VIII. kerületi Rendőrkapitányság főhadnagya, akit a kerület legjobb nyomozójának tartottak. A nő szerint viszont ennél több volt. Kiváló rendőr és nyomozó, de mindezek felett jóképű és szerethető férfi. Ez lehetett a legfőbb oka annak, hogy közel kilenc évvel ezelőtt igent mondott Csanádnak, amikor a férfi letérdelt elé, hogy megkérje a kezét.

– Amúgy sokáig gondolkoztam, kit tegyek az első helyre. Még a legjobb hármat is nehéz lenne megneveznem.

– Kik között vacilláltál?

– Tom Hardy, Chris Hemsworth és Brad Pitt. Aztán rájöttem, hogy nekem kevés az, hogy valaki jól nézzen ki. Legyen jó színész is. Így esett Brad Pitt-re a választásom. Mert nem csupán jól néz ki, de zseniális színész is egyben. – A nő odahajolt a férjéhez, és megcsókolta. – És tudom, hogy már beszéltük, de simán elhagynálak érte.

Csanád sértődött tekintettel nézett Tündére. – Ugye, tudod, hogy ezen akár fel is háborodhatnék?

– És mégsem teszed – mondta elmosolyodva a nő. – Mert tudom, hogy neked is lenne olyan nő, akiért faképnél hagynál.

– Győztél – mondta rövid gondolkodás után Csanád.

– Tudom. Ráadásul szerencse, hogy ezek az emberek tőlünk több ezer kilométerre élnek.

Csanádnak megszólalt a telefonja. A Seven Nation Army legismertebb akkordjai hangzottak fel. Tünde hiába kérte meg többször a férjét, hogy változtassa meg a csengőhangját, a férfi nem akart megválni az egyik kedvenc zeneszámától. Még úgy sem, hogy a nő szerint a dal az utóbbi időben igencsak felkapott lett, ami miatt mindenki ismeri. Ez pedig élesen elütött Csanád egyedi stílusától.

– Martin az – fordult a férfi Tünde felé.

Tünde bólintott. Jászi Martin alezredes volt a VIII. kerületi Rendőrkapitányság vezetője.

– Igen, uram? – szólt bele a férje a telefonba. – Nem, uram, téves riasztás volt. Igen, még itt vagyunk, most készültünk indulni. – Csanád intett, mire Tünde gyújtást adott az autóra. – Hogy hová? – kérdezte, majd elkapta a nő jobb kezét. – Persze, uram. Azonnal megyünk – fejezte be a férje, aztán lerakta a telefont.

– Hová megyünk?

– A Hernád utcába. Állítólag egy nőnek eltűnt a fia.

– És ezúttal tényleg?

– Fogalmam sincs. Megnézzük, aztán eldöntjük magunk.

 

– Jó napot, hölgyem! A nevem Szalai Csanád. A rendőrség főhadnagya vagyok, ő pedig Kozma Tünde törzsőrmester.

A férfi mindig így mutatta be őt. Sosem tette a neve elé a Szalainét. Állítása szerint nehezebben bíztak volna meg bennük az emberek, ha tudják, hogy férj és feleség. A nő ezt ostobaságnak gondolta, azonban ezt még sosem tette szóvá. Ahogy ezúttal sem.

– Azért jöttünk, mert nemrég bejelentette a fia eltűnését.

– Ó, Gergő nem az én fiam. Én csak a nevelőapja vagyok. Fáradjanak be, elmondunk mindent.

Csanád előreengedte Tündét, aki szinte azonnal a lakásba lépés után megállapított két dolgot. Egyrészt a bejelentők gazdag emberek. A ház minden szegletéből sugárzott a kifinomult készség a berendezésre. Másrészt a nőnek tényleg eltűnhetett a fia. Vagy legalábbis ő azt hitte.

A nappaliban ült, a szemei vörösek voltak a sírástól. Csinos ruhát viselt, ami azt jelentette, hogy a hazatérés után átöltözni sem volt energiája. A felsője kilógott a szoknyájából, a harisnyája pedig felfeslett a jobb lábszárán. Az egyik kezében egy zsebkendőt szorongatott, míg a másikban egy fényképet. Tünde csak a hátoldalát látta, viszont biztos volt benne, hogy a gyermekét ábrázolja.

A szobába léptek, és közeledtükre a nő felpillantott. Bemutatkozott a két rendőrnek, bár a nevét olyan halkan mondta, hogy Csanádnak vissza kellett kérdeznie. A kézfogása gyenge volt és határozatlan, holott Tünde esküdni mert volna rá, hogy máskor határozott és kemény. Mert akármennyire is egy megtört nő látszatát keltette jelenleg, különleges magabiztosság és erő áradt belőle.

A férfi, aki Kassai Patrikként és a nő jelenlegi élettársaként mutatkozott be, frissítővel kínálta Tündééket. Mindketten elutasították. Leültek a nőhöz, és Tünde várta, hogy Csanád elkezdje a kihallgatást. Eközben Patrik Rita háta mögé lépett, és megnyugtatóan a vállaira tette a kezét.

– Tudom, hogy ilyenkor nehéz mindenre emlékezni – kezdte Csanád –, viszont fontos lenne, hogy átfogó képet kapjunk mindenről. Meg tudná mondani, miért gondolja, hogy a fia eltűnt?

– Nagyjából négy óra körül végeztem a munkámmal. – Továbbra is halkan beszélt, bár némi bátorság azért költözött a hangjába. – Gergőért kellett volna mennem.

– Elárulná nekünk, mit dolgozik?

– Lakberendező vagyok.

Tünde így már értette, miért néz ki úgy a nappali, mintha egy bútorüzlet katalógusából ugrott volna elő. Nem tartotta munkának a nő foglalkozását, de talán nem ez lett volna a megfelelő időpont, hogy a véleményének hangot adjon egy szakmabeli jelenlétében.

– Tudom, hogy hibáztam, de nem engedhettem el a nap utolsó vásárlóit – folytatta a nő. – És amikor odaértem, Gergő már nem volt ott.

Tünde jegyzetelt, hogy a lehető legpontosabb jelentést írhassák majd az esetről.

– Ön mit dolgozik? – fordult a férje Patrikhoz.

– Színész vagyok a Katona József Színházban.

– És mikor ért haza a munkából?

– Szerintem fél öt körül – válaszolt pár másodperces gondolkodást követően a férfi. – Miért kérdi?

– Csak érdekelt, hogy ön is el tudott volna-e menni a gyermekért. De ezek szerint nem.

– Gergőt szinte mindig én hozom el az iskolából – mondta az anya. – Kivéve pénteken, mert akkor az apja megy érte. És néha Patrikot kérem meg, amikor én nem érek rá.

– Értem. Felhívták esetleg a barátokat és az osztálytársakat? Nem ritka, hogy egy gyerek anélkül menne át játszani valakihez, hogy a szülőknek szólt volna róla.

A nő a fejét rázta. – Gergőnek nincsenek barátai. Az osztályfőnöke szerint alig beszél az osztálytársaival. A szünetekben vagy egyedül üldögél a padban, vagy a felsőbb éves gyerekekkel beszélget a folyosón.

Tünde meg tudta érteni a fiú viselkedését. Az egykéknek gyakori jellemzője volt, hogy a korabeli társaikkal nehezen értenek szót. Ez abból származott, hogy a szülőknek nem kellett megosztaniuk a figyelmüket a testvérek között. Ezáltal az egyedüli gyerekek abban részesültek, hogy mindent megkaptak a szüleiktől. Amennyi előnyt jelentett ez számukra, ugyanannyi hátránnyal is járt. Okosabbak voltak a vele egykorúaknál, ám hiányzott belőlük a legtöbb társas viselkedési norma.

Tünde ezt nagyon jól tudta, mivel ő is egyedüli gyerek volt.

– És mi a helyzet ezekkel a felsőbb éves gyerekekkel? – Csanád megelőzte őt a kérdéssel.

Amikor először ketten kezdtek dolgozni, volt valamilyen hallgatólagos megegyezésük. Ez alapján a rangban felette álló férje vezette a kihallgatást, míg ő csak akkor szólt közbe, ha valami mulasztást észlelt. Ilyen azonban nagyon ritkán fordult elő, ezért kissé változtattak a szabályokon. Tünde közbeszólhatott szinte bármikor, ám legtöbbször tartotta magát ahhoz, hogy csak akkor beszélt, ha a férje megszólította. Egyébként csendben ült, figyelt és lejegyezte az elhangzottakat.

– Hármuk szüleit felhívtam, de semmit sem tudtak Gergőről – mondta a nő. – Az egyik anya azt sem tudta először, kiről beszélek.

Volt egy harmadik eset is, amikor Tünde kérdezett. Ha a férje megfeledkezett valami fontosról. Most is hasonló történt.

– És a gyerek apja? – nézett fel Tünde a jegyzeteiből. – Nem lehet, hogy mégis ő vitte magával a fiút?

– Domonkost legalább tízszer hívtam, de nem vette fel a telefont.

– Arra nem gondoltak, hogy esetleg elmenjenek hozzá?

A nő a háta mögött álló férfire emelte a tekintetét. Mintha segítséget várt volna tőle.

– Igazság szerint fogalmunk sincs, hol lakik Domonkos – mondta Patrik.

– Ezt meg hogy érti?

– Miután elváltunk, magának akarta a gyereket – vette vissza a szót a nő. – A bíróság viszont nekem ítélte Gergőt. A lakás is az én nevemen volt, így Domonkosnak mennie kellett. Elköltözött, de sosem árulta el, hova. Azt mondta, nem akarja megadni az esélyt, hogy egyszer véletlenül előbb hozzam el őt valamelyik hétvégén.

Tünde keze egy pillanatra megállt. Ránézett a nőre, és a hazugság jeleit kereste rajta. Mert amit az imént elmondott, az nem lehetett igaz. Ilyen csak egy sarkából kifordult világban történhet.

– De valakinek tudnia kell, hol lakik Domonkos – mondta ingerülten Csanád. – Hiszen ha valami történne akár vele, akár a gyermekükkel… – folytatta, de nem fejezte be a mondatot.

A nappaliban lévők valószínűleg enélkül is megértették, mit akart mondani.

Tünde a férjére nézett. Jól láthatóan az ő idegeit is felborzolták Rita szavai.

Patrik váratlanul a homlokára csapott. – Dénes – mondta alig hallhatóan. – Ő Domonkos bátyja – tette hozzá Tünde – és valószínűleg Csanád – kérdő tekintete láttán.

– Ő tudja, hol lakik Domonkos? – kérdezte a férje.

Mindketten bólintottak.

– Fel tudnák esetleg hívni? Gyorsabb, mintha kikeresnénk Domonkos mobiljának cellainformációit.

 

Hajdú Dénes hosszan nézte a mellette nyújtózkodó meztelen nőt. Nemrég ért haza a munkából, és a barátnője nagyjából hasonló szerelésben várta. Szabadnapos volt, de a férfi tudta, hogy nem itthon töltötte az egész napját. Az túlságosan elütött volna a természetétől.

– Mit nézel annyira? – kérdezte Andrea.

– A világ második legszebb nőjét.

– Csak a második? – kérdezte Andrea, majd felült az ágyon.

A mellei feszesek maradtak, noha nem végeztetett el magán semmiféle műtétet. Ahogy az sem zavarta, hogy bárki beláthat az ablakon. Az volt a véleménye, hogy más is látott már ilyet, ráadásul neki nem volt mit takargatnia. Sem szégyellnivalója. Ez utóbbi teljesen igaz volt. Harminchat éves múlt nemrég, mégis úgy nézett ki, mintha huszonöt lenne. Sokat segített ezen a rövidre nyírt, szőkésbarna haja, valamint a szinte mindig kislányos tekintete. No meg a genetika. Valahogy elkerülték a ráncok. És miután Dénes látta a nő ötvenkilenc éves édesanyját, úgy vélte, hogy Andrea is sokáig megússza az erős ráncosodást. Valószínűleg mindezek összességébe szeretett bele hét évvel ezelőtt.

– Sajnálom, szívem – mondta Dénes. – Édesanyám örökké az első marad számomra.

– Szép mentés – mosolyodott el Andrea.

A fogai túl kicsinek tűntek a szájához képest, ám ez az aránytalanság inkább javított az összképen.

– Miért ülsz ott egyedül? – kérdezte a nő. – Nem akarsz visszabújni mellém?

Dénes felállt a fotelből. A felsőteste neki is meztelen volt, de azért egy alsónadrágot húzott magára a szex után. Sokkal szemérmesebbnek tartotta magát a nőnél, ráadásul több rejtegetnivalóval rendelkezett. Volt néhány sebhely az ágyéka környékén, amit munka közben szerzett.

Séfként dolgozott az Arany Kaviár Étteremben, és sosem hitte el, mennyire veszélyes foglalkozás mellett döntött. Eddig három alkalommal forrázták le, amiből egy éppen a szeméremdombját érte. Ott azóta is sokkal ritkásabban nőtt a szőr, amit viszont egyáltalán nem bánt. Egy másik alkalommal az egyik pincér megcsúszott, és a pénisze mellé két centivel döfött egy kést. A sebet össze kellett varrni, ráadásul néha fájt, amikor szeretkezett valakivel. A sérülései viszont csak rá tartoztak. Illetve az éppen aktuális partnerére.

Dénes bebújt Andrea mellé. A nő a mellkasára hajtotta a fejét, átvetette rajta a bal lábát, és az arcát kezdte simogatni.

– Hogy sikerült meggyőznöd a főnököt, hogy engedjen el téged?

– Megmondtam neki, hogy azonnal ágyba akarom vinni a világ második leggyönyörűbb nőjét.

– Ne hülyéskedj már! Én komolyan kérdeztem.

– Igazából nem volt vészes a nap. Alig volt vendégünk.

– És nem kellett a séf? Akiről azt tartják, hogy Budapest egyik legjobb szakácsa?

– Győző beugrott helyettem.

– Győző? Akiről azt mondtad, hogy nem tudja megkülönböztetni a paszternákot a fehérrépától?

– Ezt nem én mondtam, hanem Zsanett, és ő is csak azért, mert Győző megcsalta őt.

Dénes telefonja csörögni kezdett. A férfi oldalra nyúlt, de Andrea elkapta a kezét.

– Ha munka miatt hívnak, akkor inkább fel se vedd!

A férfi megpuszilta a nő ujjait, aztán a kezébe vette a mobilját. Nem munka miatt keresték, viszont a hívó fél neve így is meglepte. El akarta utasítani, ám valamiért habozott. Az öccse volt felesége nem hívta volna, hacsak nem lenne fontos.

Rárakta a hüvelykujját a zöld telefonra, és jobbra húzta a képernyőn.

 

Domonkos résnyire nyitotta a szemét, de a hirtelen villanás miatt szinte azonnal be is csukta. Az ágyában feküdt, és az a ruha volt rajta, amiben Gergőért ment el. Még a cipőjét sem húzta le, holott mindig kényesen odafigyelt a tisztaságra. Megpróbált felülni, de az első próbálkozással csak annyit ért el, hogy már nem csupán a szemébe, hanem a fejébe is kínzó fájdalom költözött. A zsebéhez nyúlt, ahol a telefonját sejtette. Az ujjlenyomatával feloldotta a kijelzőt, aztán óvatos pillantást vetett rá. 17:41. Gergőért fél négyre ment, és az út az iskolától a lakásáig nem lehetett több tíz percnél. Ezek szerint csaknem két órán át volt eszméletlen.

Hangosan a fia nevét kiáltotta, azonban nem érkezett válasz rá. Még egyszer próbálkozott, ám nem észlelte, hogy bárki hallotta volna az ordítását. Összeszedte minden erejét, és felült az ágyon. Erősen kapaszkodott a lepedőjébe – a körmei mélyen az anyagba vágtak. Szédülés tört rá, de nem törődött vele. Az, hogy a fia, akinek itt kellett volna lennie, nem felelt a hívására, rossz érzéssel töltötte el. Szinte már félelemnek gondolta.

Kiment a hálószobájából. Az előtérben égett a villany, noha megesküdött volna rá, hogy ő nem kapcsolta fel. A szőnyeg elmozdult, az ajtó felöli sarka felgyűrődött. Az előszobaszekrényen pedig ott hevert a fia táskája. Érintetlenül, ahogy a lakásba lépés után hagyta. De hol lehet Gergő? A lakás túl csendes volt ahhoz, hogy bármelyik sarokban megbújhatott volna. Ahogy azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy a fia játszik vele. A bújócskából ugyanis hiányzik a hunyó kétségbeesett kiáltása.

És miért nem emlékszik az elmúlt két órára? Elhozta a fiát az iskolából, aztán feljöttek a lakására. Gergő a cipősszekrény tetejére rakta a táskáját, és felakasztotta a kabátját. Az előbbi ugyanabban az állapotban hevert, az utóbbinak azonban nyoma veszett. De hogyan? Domonkos igyekezett felidézni a történteket, de röviddel a lakásba lépés után szinte teljessé vált a sötétség.

Visszament a hálószobába, mintha onnan akarna valami jelet kiolvasni. Ha ez így volt, kudarcot vallott. Ismét a zsebébe nyúlt, és ezúttal biztosabb kézzel fogta meg a mobilját. Az előbb az időt nézte, ami miatt átsiklott a tekintete egy lényeges momentum felett. A volt felesége tizenegy alkalommal kereste fél öt és háromnegyed öt között. Bizonyára meglepődött, hogy Gergőt nem találta az iskolánál.

Nem akarta megleckéztetni az asszonyt, csak szerette volna együtt tölteni a fiával a délutánt, egy nappal a születésnapja előtt. Holnap ugyanis Miskolcra kell utaznia, és nem tudta, mikor jön vissza. Meg akarta lepni őt. Csinált neki tortát, amiben a bátyja instrukciói sokat segítettek. Még ezzel együtt is távol állt a tökéletestől, de az íze jónak tűnt. Megvette neki azt a távirányítós versenyautót is, amit a fia három hete nézett ki magának az egyik játékboltban. Az ajándék a szekrénye alján lapult, a torta a kezdő vágásra várt a hűtőben. Szinte minden a helyén volt, egy valamit leszámítva. Gergőt.

VN:F [1.9.21_1169]