Jégvirág és a gleccsermentő akció (részlet) – Aranymosás Irodalmi Magazin

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1. Nem normális

– Virág! Hallottad a hírt? – kiált rám Halka, amikor reggel a suli előtt leszállok a buszról.

Ijedtemben megbotlok a saját lábamban. Halka kinézete ugyan meglepő, egy bőrbetegség miatt olyan vörös, hámló a bőre, mintha naptej nélkül strandolt volna, de azóta a padtársam mióta hatodikosok lettünk, és nekem már fel sem tűnik a különleges külseje. Azért ijedtem meg, mert teljesen máshol jártak a gondolataim, amikor lesből mellém ugrott.

Azon járt az eszem, hogy szeretem-e a telet? Ilyenkor az egy szál pólóm alatt nem lángol a bőröm, még a hosszú hajam is kiengedhetem. Szívesen szippantok nagyokat a nulla fokos hidegből. Néha zavar, hogy az én leheletem nem olyan meleg, hogy jópofa ködgomolyagokat eregethessek, de imádom, hogy cserébe sohasem fázom meg. De a hideg minden előnye, és a forróság minden fájdalma ellenére, a nyár mégis könnyebb. Olyankor nem bámulnak meg az emberek.

„Nézd már! Csak egy póló van rajta?” „Meg fog fagyni!” „Milyen betegség lehet ez?” Ilyesmiket súgnak a hátam mögött a télikabátos idegenek. Ma is így telt a négy buszmegállónyi út, amit a házunktól a suliig meg kellett tennem. Előfordult olyan is, hogy valaki nekem akarta adni a kabátját. A kedves, bár kicsit erőszakos jótevő, nem és nem akarta megérteni, hogy kicsit sem fázom.

A szüleim hiába hurcoltak orvosról orvosra – még Németországba is elmentünk, ami nem is volt rossz, mert ha már ott jártunk, beugrottunk Legoland-be –, de az orvosok hiába szurkáltak, nyomkodtak, és dugdostak be mindenféle gépbe, senki sem tudott választ adni a furcsa állapotomra. Allergiás vagyok a melegre, vagyis a testem a normálistól eltérően jóval hűvösebb hőmérsékleten is egészségesnek mondható. Valami ilyesmit mondott az egyik doki. Apa szerint ez más szavakkal azt jelenti: „fogalmunk sincs”. Aztán mindenféle kísérletekbe szerettek volna belerángatni, de azt apa már nem engedte. Naná, mert akkor az is kiderült volna, hogy ezt-azt le tudok hűteni az érintésemmel, és az lett volna az igazán fura az orvosoknak is.

Á, nincs nagyobb szívás ennél. Mármint, ha valami varázserőm lenne, dolgokat tudnék lebegtetni, vagy láthatatlanná válni, az király lenne, de ami nekem jutott, abban nincs semmi varázslatos, inkább csak ciki. Legszívesebb elbújnék a szobámban, és sose jönnék ki onnan. Végül is, amíg van internet, meg egy nagy polc tele könyvvel, évekig ellennék odabent. De a szüleim szerint fontos a tanulás, meg az izé… szocializáció. Ha már mindenképp szocializálódnom kell, szívesebben csinálnám a neten, de apának erről az a véleménye, hogy „még csak az kéne!”.

Szóval ez egy átlagos hétfői nap, amikor iskolába megyek, és hallgatom a buszon a sutyorgást. Közben arra gondolok, ez a mai „Miért nincs rajta kabát?” műsor még mindig jobb annál, mint amikor szeptember elején a késő nyári melegben elájultam a buszmegállóban. Mikor az egyik utas hozzám ért, hogy felültessen a székre, a tenyérlenyomata a bőrömbe égett, és pár hónapig ott is maradt.

Sistergő hangra, meg égett szagra ébredtem. Amikor rájöttem, hogy ez a karomból jön, majdnem újra elájultam. De inkább felpattantam, és hazaszaladtam, hiába kiabáltak utánam. Érdekes, anyától vártam nagyobb kiakadást, de apa ijedt meg jobban. Újra és újra el kellett neki mesélnem a történteket: hogy nézett ki, aki megpróbált megmenteni, és mit csinált pontosan a kezével? De az égés nyoma idővel elmúlt, és végül megnyugodtunk.

De elsőre én is kiborultam, mert az még csak viccesen rémisztő, hogy nyáron a limonádét le tudom hűteni a kezemmel, de annak, hogy idegen emberek belém égett tenyérlenyomatát hordom a karomon, annak a fele se tréfa.

…

Mikor Halka megjelenik mellettem a megállóban, legszívesebben visszakérdeznék, mégis kitől hallottam volna bármilyen hírt is, mikor rajta kívül senki sem áll velem szóba? Halka is csak azért, mert ugyanannyira – semennyire – népszerű a suliban, mint én. Nyáron költöztünk ide, és amikor szeptember első napján beléptem az új osztályterembe – ami persze nem volt új, csak én voltam benne az –, egyedül az első sorban, Halka mellett volt szabad hely. Nem is volt kérdés, hol lesz a helyem.

– Hanna – mutatkozott be, amikor bemásztam mellé a padba. Mert amúgy így hívják, a Halka gúnynevet a bőrbetegsége miatt kapta. A mindig hidratáló krémtől csillogó, hámló bőre a halpikkelyekre hasonlít. Azt hitte, ha úgy tesz, mintha nem zavarná ez a csúfnév, akkor a többiek nem bántják tovább. Mekkorát tévedett! A név, mint a pad aljára odanyomott rágó, végzetesen rajta ragadt. Annyira, hogy most már ő is így hívja saját magát.

Kedvesen mosolygott rám, és ez hatalmas változás volt ahhoz képest, hogy az előző sulimban a padtársam egy igazi gyökér volt. Így történt, hogy Halka kinézete az első pillanatban még zavart, a másodikban viszont már kicsit sem. Bármilyen ijesztő is Halka betegsége, egy dolog miatt azért irigylem őt, az én „fogalmam sincs” diagnózisommal szemben, az ő bajához legalább tartozik egy latin név. Bármilyen nehezen is kimondható vagy leírható az, hogy ichthyosis.

– Na, hallottad? – nyaggat tovább a suli felé sétálva. – Menő ma visszajön!

Megtorpanok. Egyszerre olyan rossz érzés lesz a gyomromban, mint amikor rájövök, hogy azt az utolsó nutellás palacsintát már nem kellett volna megennem.

– Ne már! – nyafogok. – Nem hat hónap a fekvő gipsz?

– Á, sajnos csak hat hét.

Halka hiába csicsereg tovább, semmi kedvem beszélgetni, míg bebattyogunk a vörös téglás, emeletes épületbe. Kétszer kell benyúlnom a szekrénybe, mert először elfelejtem kivenni a matekkönyvet. Még így is hamarabb végzek, mint Halka, akinek beletelik egy kis időbe megszabadulni a téli holmijától. Persze, nekem könnyű, nem kell sálak, sapkák, kesztyűk meg sok gombos télikabátok levetésével szöszmötölnöm.

Míg Halkára várok, a karomat nézem. A hidegben mindig elkékülök, anyu szerint olyan leszek, mint Törpilla (pedig nekem nem szőke, hanem sötét a hajam), de most kezd kipirosodni a bőröm. Miért kell ilyen melegre fűteni a sulit? Egész nap szenvedhetek majd. Még emiatt is.

Ez a színváltósdi akár poénos is lehetne, ha lenne, aki velem nevet rajta. De persze, ezért is csúfolnak. Ó, hogy miért nem tudta biciklizés közben rögtön mindkét lábát eltörni az a majom? Elszégyellem magam, mert egyrészt nem szabad senkinek sem rosszat kívánni. Legalábbis anya szerint. Másrészt elképzelhető, hogy az ilyesmi nem kétszereződik, szóval, Menőnek két törött lábbal is csak hat hetet kellett volna otthon töltenie, és nem tizenkettőt. Ebben az esetben legfeljebb annyit nyertem volna az ügyön, hogy tudom, Menőnek duplán fáj. És bár rosszat kívánni nem szabad senkinek, de egy picit kárörvendeni biztos nem tilos.

A terem ajtajában megállok, amikor megpillantom őt. Menő barátai a visszatért hősük körül sereglenek. Míg Halkával a helyünkhöz sétálunk, látom, hogy mindenkit elvarázsol, ahogy Máté – így hívják igazából, csak Halka meg én nevezzük Menőnek magunk között – a béna balesete részleteivel dicsekszik.

Fogalmam sincs, miért bírják a többiek annyira. Átlagos, barna hajú srác, mégis mindenki vele akar lógni. Biztos azért, mert nagyszájú. Vagy, mert izgalmas, hogy idősebb a többieknél, mivel kiskorában Londonban lakott, egy év csúszással kezdte a sulit. Egyesek vagány dolognak tartják az olyan húzásait is, mint hogy akadályokat ugrik át a biciklijével, és közben eltöri a lábát. A hétköznapi gyerekek nem mernek ilyen hülyeséget csinálni, ezért kénytelenek azokra az idiótákra felnézni, akik megteszik helyettük. Nem találok más magyarázatot Máté népszerűségére.

Nekem amúgy nem lenne bajom Menővel, nem igazán foglalkozik velem, szerintem a biciklijén kívül semmi sem érdekli. Az vele a gáz, hogy Erik – az osztály másik nagyfiúja – megbolondul a közelében. Valamiért nagyon be akar vágódni Máténál, és azt hiszi, ha minket piszkál, Máté szórakoztatóbbnak tartja majd őt. Bejön a dolog, mert Menő mindig jókat röhög Erik hülyéskedésén. Ráadásul nem csak a mosoly ragadós, meg az ásítás, hanem a röhögés is, mert ha Menő nevet, az egész osztály nevet. Kivéve persze Halkát, meg engem, mert ugye mi vagyunk a tréfa tárgya.

Abban a pár hétben, amíg Máté hiányzott a suliból alig szóltak hozzánk a többiek, és mi nagyon bírtuk ezt a nyugalmat, de félek, most, hogy Menő itt van, már az első szünetben számíthatunk arra, hogy Erik meg a dinka haverja, Boti belénk kötnek.

Megszólal a csengő, és a matek végre eltereli a figyelmemet. Sajnos nem sokáig nyugodhatok meg, mert a következő szünetben elkövetek egy hibát.

2. Ki megy Grönlandra?

Menő a matek után megkérdezi, milyen óra következik. Nem használ órarendet, mert mennyivel menőbb már mindig megkérdezni. Ezért mondjuk, pont nem hibáztatom. Ki tudja? Lehet, hogy ha biztosra vehetném, hogy a kérdéseimre mindig válaszol valaki, akkor én is inkább mindent megkérdeznék. De kivételesen senki sem felel neki, hiszen szünetben alig vagyunk páran a teremben. Erik, Menő padtársa a táskáját túrja, de ő sem találja az órarendjét. Menő felénk néz. Halka, a szószátyár barátnőm, ha nem én szólok hozzá, persze rögtön megnémul, és most én is csak lapítok.

– Mi van Jégvirág, lefagyott a nyelved? – vigyorog Erik, és közben Menőre pillant, hogy lássa, a bálványának mennyire tetszik a poén. Menő, az a nagyképű majom meg persze visszamosolyog.

Amikor meghallom a saját csúfnevem, kimelegszem. Biztos vagyok benne, hogy még az átlagnál is vörösebb lesz az arcom, közben mégis olyan hideg lep el, mintha hóvihar tombolna a hasamban.

– Környezet óra lesz – nyögöm ki a választ, abban reménykedve, hogy leszállnak rólam.

Megszólal a csengő, a többiek pedig elkezdenek visszaszállingózni a folyosóról.

Menő és Erik hangosan kacagnak.

– Képzeld – mondja Erik az osztály szépének, a szőke, kék szemű Lilinek –, Jégvirág a dedós alsós azt mondja, neki környezet órája lesz! Lehet, hogy el kellene vennünk a könyvét, és a természetismeretet átírni rajta környezetre. Van is nálam filc – mutat fel Erik egy vastag, kék tollat, majd feláll, és felém indul.

– Akkor már a nevét is írjuk át rajta Jégvirágra, nehogy összekeverje a könyvét valaki máséval – szól utána Boti.

Felkapom a természetismeret könyvet, és a dübörgő szívemhez szorítom.

Ezen már nem csak Lili királykisasszony nevet, hanem az egész osztály. Zeng a terem, és mindenki engem néz. Elfordulok, de a hangokat nem tudom elnémítani. Miért nevetnek? Mert környezetet mondtam természetismeret helyett? Nem tök mindegy?

A legfájóbb az egészben, hogy tudom, Menő, Erik, Boti meg Lili is tudják, hogy ezek a dolgok nem is viccesek, csak azért röhögnek, hogy kinevethessenek. És gyűlölöm az egész osztályt, amiért valami olyasmin szórakoznak, ami nem is humoros. És még én vagyok a dedós? Ők a hülye gyerekek! És nekik kéne sírni később a wc-ben, meg este otthon az ágyban fekve, nem nekem!

A hideg a gyomromban beborítja az egész testem. Ne, ne, ne! – pánikolok, mert tudom, mi következik, ha így érzem magam. Hallom, ahogy a széket szorító kezem alatt recsegni kezd a fagyott fa. Elkapom a kezem, és ökölbe szorítom. A tenyerem nyomán zúzmarás a szék, látom, amikor odapillantok. A combommal gyorsan eltakarom Halka elől, aki aggódva pislog felém.

Amikor megérkezik a természetismeret tanár, csendet kér, és elkezdi a tanítást, de nekem az óra végéig is eltart, mire felenged a tenyerem.

…

Az utolsó óra osztályfőnöki, és már épp kezdek megkönnyebbülni, hogy a mai nap is végre eltelik, amikor történik valami váratlan.

Az ofő nagyon rendes nő, mindig próbál bevonni Halkát és engem az osztály életébe, szegény Edit néni nem akarja elfogadni, hogy a dolog tök reménytelen.

Most épp arra kér mindenkit, meséljük el, mit csinálunk a következő héten, mikor pár napos síszünetre bezár az iskola.

Amikor rám kerül a sor, halkan szólalok meg, mert tudom, hogy Edit nénin kívül senkit se érdekel, mi a programom, hiába készülök épp izgalmas utazásra.

– Mi elmegyünk…

– Hangosabban Virág! – szól rám az ofő.

– Grönlandra megyünk – emelem fel kelletlenül a hangom.

– Mi van? – bődül el mögöttem Menő.

Erre a hangra kénytelen vagyok hátrafordulni.

– Ne hazudozz Jégvirág! Olyan béna vagy, hogy mások sztoriját kell ellopnod? Találj már ki sajátot!

– Nem hazudok! – háborodok fel. – Tényleg oda megyünk.

– Nem! Én utazok Grönlandra. Anyuval a Klímaváltozás Konferenciára megyünk.

Eltátom a szám.

– Nem! Én megyek apuval a Klímaváltozás Konferenciára!

– Máté! Virág! Nyugalom! – csitít minket Edit néni. Felé fordulok, addig se látom, hogy Menő szemei szikrákat szórnak felém.  – Úgy látszik, ugyanott töltitek a szünetet. Virág, az édesapád klímakutató, ugye? Máté, az édesanyád, pedig környezetvédelmi biztos a minisztériumban, jól tudom?

Apa nem diplomás kutató, inkább csak hobbi tudós, és valódi környezetvédő aktivista, de most nem akarok belemenni a témába, inkább Menővel együtt én is helyeslek Edit néni kérdésére.

– Na, akkor nem is olyan furcsa, hogy egy helyre mentek. És nem is akárhova: Grönlandra! Bár bevallom – gondolkodik el Edit néni –, furcsállom, hogy ott lesz egy akkora rendezvény, mint a Klímacsúcs, úgy tudom, Grönlandon nincsenek nagyvárosok.

Várok egy ideig, de mivel Nagyszájú Menő hallgat, én vagyok kénytelen megszólalni:

– Ez csak egy kis konferencia – magyarázom, és utálom, hogy remeg közben a hangom. Nagyokat krákogok, hogy erőt merítsek a folytatáshoz. – A közép-kelet-európai országok vesznek részt rajta, az a téma, hogyan tudnak a kis országok részt venni a környezetvédelemben – mondom a szöveget, amit apától hallottam.

– Á, értem – mosolyog Edit néni. – Érdekes utazásnak hangzik, ezért arra szeretnélek kérni mindkettőtöket, hogy ha visszajöttök, tartsatok majd beszámolót az élményeitekről. Benne vagytok?

Mit tehetnék? Bólintok, és Menő is mögöttem igent dünnyög.

– Ha már így feljött a téma: mit gondoltok, miről beszélnek a politikusok egy ilyen környezetvédelmi konferencián? – kérdi az ofő.

Lehajtom a fejem, félek, hogy felszólítanak, és ma már tutira nem akarok többet beszélni.

– A globális felmelegedésről – mondja valaki.

– Jelentkezéssel várom a válaszokat Kata, de igen, elsősorban a globális felmelegedésről. Erről mit tudtok? Mi okozza?

Hihetetlen lelkesedés tör ki az osztályban, mindenkinek van válasza. Bezzeg, amikor természetismeret órán a tanár azt kérte, soroljuk fel a virágzó növények részeit, senki se kapálózott, hogy elmondhassa: gyökér, szár, levél, virág, termés, mag. Ha ennyire érdekli a globális felmelegedés téma a többieket, nekik lenne ott a helyük Grönlandon. Rajtam kívül bárki szívesen utazna Menővel.

– Az autók okozzák – mondja közben Lili.

– Csak a benzinesek, az elektromos, zöld rendszámos autók nem – javítja ki az okoskodó Kata.

Apától tudom, hogy ez nem igaz, mert a zöld rendszámos autók is károsak, de nem szólok közbe.

– A gyárak – mondja valaki.

– A barom szomszédunk, amelyik gumit éget – folytatja a sort Erik.

– Erik! – kiált fel az ofő.

– Miért? Ezt nem én mondtam, hanem az apám! – védekezik a megszólított.

– Ja, meg a tehenek, amikből a hamburger lesz, mert sokat finganak és böfögnek – kontráz Boti, visszatérve az eredeti témára.

Az egész osztály hangos röhögésben tör ki.

– Marhák, nem tehenek, Botond – mondja az ofő, de senki sem figyel rá.

Kihasználva a káoszt hátra pillantok. Menő engem néz, de nem kárörvendően, ahogy máskor szokta, hanem elgondolkodva. Mint, aki tud valamit, amit én még nem tudok. A korábban megfagyott szék újra hideggé válik a kezem alatt. Havat rázok le a tenyeremről, amikor előre fordulok.

VN:F [1.9.21_1169]