A lektorok elé került mesék – 2. csapat – Aranymosás Irodalmi Magazin

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogatóra olyan meséket is vártunk, amelyek kifejezetten rövidek. Ezekből nem tudunk az oldalon hosszabb részletet megosztani, de egy-egy kis ízelítőt újra hozunk nektek.

Ebben a két hétben ezeket a meséket nézik meg a lektorok.

Claudius Oltarimanus: A nünüke új ruhája (részlet)

Erdőországban hajnalodott. A nünüke álmosan kinyújtóztatta a lábait, majd kimászott az avartakaró alól. Az avar harmatos felszínén már megcsillantak a májusi nap első sugarai. Nem sokkal azután, hogy elindult aznapi felfedező útjára, egy tisztás szélére ért. Itt egy korhadt fatuskó állta el az útját. A tuskó tetején pedig ott állt Cincér Celesztin, aki nagy műgonddal pödörgette a bajuszát. A nünüke nézte egy darabig, majd egyre gyanúsabb lett neki, ez a hosszas készülődés. Így aztán elhatározta, hogy megszólítja:

„Jó reggelt, Cincér uram! Nagyon szép lesz már az a bajusz!”

Cincér Celesztin hirtelen megdermedt, majd a hang forrását kutatva körbenézett maga körül:

– Nünüke! A frászt hozod rám! Ekkora lármát csapni, így kora reggel!

– Bocsánat, nem akartalak megijeszteni! Csak kíváncsi voltam, hogy miért tollászkodsz ilyen hosszú ideig?

– Hát, te nem tudsz róla? – csodálkozott Celesztin – Ma este rovarbál lesz a tisztás túlsó végén a galagonyabokroknál!

– Igazán? Hisz ez nagyszerű! Köszi, hogy szóltál!

– Szívesen! És van valami ünneplős ruhád, amibe el tudsz jönni?

– Minek az? – csodálkozott a nünüke – Hát nem jó az a viselet ami rajtam van?

Erre a kijelentésre Cincér Celesztin éktelen hahotázásba kezdett, ami odacsalogatta a közelben sétáló pattanóbogarat is:

– Ha-ha-ha! Hallottál már ilyet Boglárka? – fordult a pattanóbogárhoz Celesztin – A nünüke képes lenne hétköznapi gúnyába jönni a bálra!
– Hihihi! – nevetett Boglárka – Nemhiába közönséges nünüke a neve! Amilyen igénytelen, hihihi!

Ekkor a nünüke éktelen haragra gerjedve rárontott Pattanó Boglárkára, hogy ellássa a baját. Ő viszont hirtelen a hátára fordult és halottnak tetette magát. Majd biccentett egyet a fejével, mire magasan kilőtt a levegőbe és eltűnt a messzi távolban:

„Adok neked egy tanácsot nünüke! – szólt Cincér Celesztin – Ha szeretnél jönni az esti buliba, csináltass magadnak ruhát! A szarvasbogár lesz a biztonsági őr a bálon, ő pedig ilyen ruhában nem fog beengedni.

Lázár Dorottya: Barát detektor (részlet)

Egy messzi-messzi bolygón, valahol a Szélkerék-galaxisban állt egy takaros házikó. Ott lakott Dani, a gépész.

A házikója alatt, titkos műhelyet épített magának. A műhely falát sűrűn borították a precíz tervrajzok és skiccek. A polcokon sorakozó díszes dobozokban, halmokban álltak a különös alkatrészek. Színes zsinórok, ruganyos vezetékek, pattanó rugók és fényes réz rudak. Egy másik dobozban csavarhúzók sorakoztak. Volt közöttük csillag alakú, arany markolatú de még olyan is akadt, ami sípolni kezdett, ha helytelenül használták!

A műhely közepén egy asztal roskadozott a rápakolt csecsebecséktől. Az egyik szélén csinos lámpa állt. Mellette egy felborult kupakból apró csavarok gurultak rajta szerte-szét. A hozzájuk tartozó tiplik a földön landoltak. Az asztal egyik kihúzott fiókjában hatalmas, olajos, fekete motor várt javításra, egy másikban rossz elemek és akkumulátorok szomorkodtak.

Dani szerint ez volt a világ legcsodálatosabb helye. Naphosszat képes volt az asztal mellett ülni és izgalmasabbnál izgalmasabb tervrajzokat készíteni a legújabb építményeihez.

Valami azonban mégis nagyon elszomorította. Szerette volna valakivel megosztani az ötleteit és alkotásait. Az egész bolygót bejárta már töviről hegyire, de egy lélek sem akadt ott rajta kívül. Dani magányos volt. Olyan magányos, hogy néha el is pityeredett emiatt.

Egy szép tavaszi délutánon úgy döntött elindul sétálni. Ahogy a lemenő nap sápadt vörös fényében sétálgatott és unalmában rugdosta az útjába kerülő kavicsokat, támadt egy ötlete!

– Építek egy barátkereső robotot! – kiáltott fel izgatottan – Barát Detektornak fogom elnevezni! A segítségével biztosan társakra lelek!

P. Molnár Petra: Daltolvajok (részlet)

Ha éjszakánként a baglyok valami furcsa légibalettbe kezdenek a szokásos vadászat helyett, az énekesmadarak pedig óvatlanul a rókáktól hemzsegő rét kellős közepén adnak koncertet, akkor valami nem stimmel.

Nagyon nem.

A hegyekkel körülvett Völgyerdőben pedig különösen aggasztónak számított az efféle eszement viselkedés.

A Vészmadár Brigád ügyeletben lévő tagjai gondterhelten vakarták a fejüket az ötödik erdőzóna hármas számú bükkfájának tizenegyedik ágán. Nyolcan voltak, mégis kényelmesen elfértek egy medveláb vastagságú ágon, hiszen alig voltak magasabbak egy ökörszemnél. Pedig a manótündérek, vagyis a mandérek, mit nem adtak volna azért, ha néha nagyobbak és erősebbek lehettek volna. Ha már kénytelenek voltak átvenni a Völgyerdő felügyeletét az igazi erdei tündérektől.

Na, meg az sem ártott volna, ha a tündérekhez hasonlóan repülni is tudnak, vagy legalább az állatokkal beszélgetni. De nem. A mandérek – azon túl, hogy fürgén felmásztak a fák törzsein, akár egy mókus, – csak annyit tudtak felmutatni, hogy megérezték a szívükben a növények egyszerű gondolatait. De egy ilyen ciki képességgel mire mehettek volna most, amikor a madarak kergültek meg?

– Biztosak vagytok benne, hogy a többi zónában nem tapasztaltak hasonlót? – kérdezte Fűzfa Törzsőrmester, akit a vacsorája mellől szólított el a kötelesség.

A zöld egyenruhát viselő mandérek egyszerre rázták a fejüket, majd egy lelkes felderítő, Viola jelentkezett szólásra.

– Igen, csak itt történtek aggasztó dolgok, Törzsőrmester úr – lépett előre. – Nappal az énekesmadarak dalolnak veszélyes helyeken, éjszaka pedig a ragadozó madarak lejtenek különös táncokat. Ha szabad megjegyeznem…

De a törzsőrmester már nem figyelt, a hasában duruzsoló korgás jobban lekötötte a figyelmét, majd elsétált az ág azon pontjáig, ahol már az ő súlya alatt is meghajlott az elvékonyodó gally.

– No, az megkönnyíti a dolgunk – tette rá a kezét a hasára, – a csuda akar ennyit gyalogolni mindenfelé. A tündérek jól itt hagytak minket a slamasztikában. – De ezt már magában morogta, mintha a morajló pocakjával folytatott volna társalgást.

– Törzsőrmester úr, ha szabad megjegyeznem – próbálkozott ismét Viola, – a madarak hallanak valamit, amit mi nem. A tündérek bizonyára…

– Csakhogy ők nincsenek itt – szakította félbe a lány mondandóját Soma, egy kócos mandér fiú, aki az őrjáratosdi helyett szívesebben készült volna a makkdobáló bajnokságra.

– Megkereshetnénk őket – erősködött Viola.

– Ugye csak viccelsz? Képes lennél bemerészkedni oda, ahol az óriások élnek? A tündérek is hatalmas hibát követtek el, az erdő népe pedig sosem fog nekik megbocsátani, hogy cserben hagytak minket.

VN:F [1.9.21_1169]