Szívdobbanás (részlet) – Aranymosás Irodalmi Magazin

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Első rész

1.

A nap nagy részében egy nehéz szülésnél segédkeztek, így már sötétedett, amikor elérték a következő település – Meszlen – határát. Dani már messziről látta a földekről hazafelé ballagó falusiakat, nagyrészt asszonyokat. Ez manapság mindenhol így volt. Annyi férfit soroztak már be, hogy vándorlásuk során többnyire csak nőkkel, gyerekekkel és idősekkel találkoztak. Április közepéhez mérve a levegő szinte nyáriasan meleg volt, Dani mégis megborzongott.

– Sok lesz itt a beteg? – kérdezte Mamó. Szavait kicsit eltorzította a szájában tartott pipa, de Dani számára ez így volt természetes. Bólintott, anélkül, hogy hátranézett volna.

Mamó az elmúlt egy órában a bak mögött, a ponyva árnyékában pihent. A fizikailag megterhelő esetek mostanában jól láthatóan megviselték, kiütközött már az életkora. Dani hátra nyúlt a bakról és gyengéden megszorította Mamó ráncos, de még mindig erős kezét, aki erre csak mosolygott.

– Semmi baj, fiacskám! Csak egy kicsit elfáradtam, de már el is múlt. Köszönöm.

És valóban, fürgén átsiklott a bakra és leült Dani mellett, átkarolva a fiú vállát. Közben már elég közel értek a helyiekhez, hogy azok is felfigyeljenek rájuk.

– Elbeszélgetek kicsit ezekkel a jó emberekkel. Te addig maradj a kocsin!

– Igen, Mamó.

Barát, a vénülő lovuk, olyan lassan poroszkált, hogy Mamó könnyedén leszökkent a szekérről. A falusiak megálltak és megbámulták őt is, meg a szekeret is. Néhányan intettek, mások mosolyogva bólintottak. Daniék ugyanazt az útvonalat járták évről-évre és Kósza Margót, a vándor bábát és gyógyító javasasszonyt mindenhol ismerték és szerették.

– Szükség van a szolgálataimra? – kérdezte őket Mamó, aki sokszínű ruhájában úgy ragyogott a szürke falusiak között, mint egy virág a téli hóban.

– Két várandós asszony van mindössze, de beteg az van sok! – Egy ősz bajuszú, kopaszodó öreg válaszolt neki, de mások is bólogattak. – Terjed a tüdőbaj. Ha tud rá praktikát, az jól jönne.

Mamó mosolygott és kacsintott.

– Nincs olyan baj, amire az öreg Margó ne tudna legalább enyhítő gyógyírt nyújtani.

Dús fehér haját vastag copfba fonva viselte, mint a fiatal lányok. A fonat vége a derekát érte. A virágmintás szoknya alól kitűnt a fekete nadrág szára és a szintén fekete férfi csizma. Sötétvörös bársonykabátja combközépig ért, a kabát ujját könyékig feltűrte a meleg miatt, így kilátszott alóla a fehér ing. Dani mellénye ugyanabból az anyagból készült, mint a kabát, a derekára kötött kendő pedig a virágos szövetből maradt, amiből Mamó a szoknyát varrta magának. Mindkét alapanyagot a csepregi szabótól kapták két évvel ezelőtt, miután világra segítették az iker fiait. A ruhájuk hasonlósága is azt mutatta, hogy ők ketten egy családhoz tartoznak.

– Leállíthatjuk valahol a szekeret? – kérdezte Mamó a körülötte állóktól, miközben a kerékhez ütögetve kipucolta a hamut hosszúszárú pipájából, amit aztán zsebre vágott.

– Az udvaromban. – Lépett elő egy középkorú asszony. – Enyém a második porta, az út bal oldalán.

Dani a jelzett irányba fordította Barátot, aztán leugrott és kitárta a kaput.

– Fizetni nem nagyon tud senki – folytatta közben az asszony.

– Nem baj az! – felelte Mamó. – Mindenki nehéz időket él manapság. Ha megetethetjük a lovat és mi is kapunk némi ételt, az pont elég lesz.

– Hisz maga annyit segített már nekünk! A mi asztalunknál mindig jut vacsora magának és a fiának is. Épp az én idősebb lányom az egyik, aki gyermeket vár, az urát meg két hónapja bevitték katonának. Szegény lányt nagyon megviseli.

Amíg a beszélgetés folyt, Dani leállította a szekeret, és kifogta Barátot, aztán csak állt a ló mellett, a nyakát simogatva, az állat pedig szeretettel a fiú vállára hajtotta a fejét.

– Piroska! – kiáltott az asszony, majd magyarázatképp hozzátette: – A kisebbik lányom.

Egy barna hajú lány jött ki a házból, tizenöt év körüli, nagyjából egykorú Danival. Könyéktől hiányozott a jobb karja.

– Ó, hát rád emlékszem! – mosolygott Mamó. Dani is emlékezett rá, legalábbis a rengeteg vérre és a szétroncsolt alkart marcangoló fájdalomra.

– Maga mentette meg! – Az asszony mosolyogva karolta át a lány vállát. – Ahogy mondtam, nálam mindig lesz élelem és szállás Kósza Margónak! Ha akkor nem lett volna itt, a körzeti orvos miatt akár el is vérezhetett volna az én Piroskám.

Mamó szerényen mosolygott. Az anyja intésére, Piroska Danihoz sietett.

– Gyere csak! Megmutatom, hol találsz zabot a lovatoknak – mondta barátságos mosollyal. Nem látszott rajta, hogy zavarná a végtag hiánya, kicsit sem rejtegette. Kerek szabályos arca, pisze orra volt és ragyogó zöld szeme, de Dani csak egy futó pillantást vetett rá, inkább lehajtott fejjel követte őt az udvar hátsó részében álló istállóhoz.

– Ti a szekéren laktok? – kérdezte a lány, miközben leplezetlen kíváncsisággal próbált bekukucskálni a szekér testét takaró vastag, halványpiros ponyva alá.

Dani bólintott. Az ilyesfajta társalgás mindig zavarba hozta, ő általában csak meghúzódott a háttérben és tette, amit kellett.

– Érdekes lehet folyton úton lenni, olyan sok emberrel találkozni.

Dani vállat vont.

– Nem vagy valami beszédes! Az itteni fiúknak bezzeg be nem áll a szájuk, de sok értelmes nem jön ki rajta, mintha mindig csak azon versengenének, ki tud nagyobb szamárságokat mondani…

A lány csak fecsegett és fecsegett. Dani nem bánta, hallgatta, néha bólintott vagy vállat vont, közben megetette Barátot, majd szótlanul követte Piroskát a házba. Odabent már meg volt terítve öt főre. A várandós, idősebb lány, Anna merte ki éppen az ételt. Dani úgy becsülte, bő három hónap lehet még hátra a szülésig. Mamó megpaskolta a padot maga mellett, Dani pedig gyorsan le is ült. Mamó azonnal átkarolta, megsimogatta a tarkóját, összekócolva a haját.

Vacsorára sűrű krumplifőzeléket kaptak. Evés közben az asszonyok a háborúról beszélgettek, mint mindenki, mindenhol. A városból kapott hírek arról szóltak, hogy a magyar hadsereg hamarosan a Szovjetunió ellen vonul – bár Dani nem tudta, hogy az hol van –, amitől a házigazdájuknak könnybe lábadt a szeme. Férjét, két fiát és a vejét is besorozták, mindannyian a szombathelyi laktanyában voltak az alapkiképzésen. Dani örült, hogy ő még nem elég idős ahhoz, hogy elvigyék katonának, meg persze annak is, hogy nem is szerepel semmilyen állami nyilvántartásban, ahonnan esetleg kiválaszthatnák.

A falvakban gyakran látta, ahogy a helyi fiúk katonásdit játszanak. Ha Mamóval néha-néha hosszabb időt töltöttek egy helyen, akkor Danit is hívták, de ő sosem csatlakozott. Mamó nem szerette, ha túlzottan barátkozott, és Dani maga sem tudta, hogy teremtsen kapcsolatot, hogyan vegyen részt ilyen szórakozásban. Azt viszont tapasztalta, hogy a falusi fiúk többsége valami hősies vagy romantikus dolognak tartja a hadsereget és a háborút. Dani ezt nem bírta megérteni, ő még a gondolattól is irtózott, hogy katona legyen. A katonák célja az volt, hogy végezzenek az ellenséggel. Ki akart ilyesmit? A világ amúgy is tele van betegséggel, fájdalommal, miért akar bárki szándékosan még többet előidézni?

– Tudják, kik betegek a faluban? – kérdezte Mamó a háziaktól, amikor végeztek a vacsorával és Dani gondolatai is visszakanyarodtak a teendőkhöz, hiszen azért voltak itt, hogy segítsenek.

– Persze, persze. Alig kétszázan lakunk itt, abból már huszonegyen betegek. Még ma este körbe akarja járni őket?

– Igen. Minél előbb, annál jobb. Húsvétra Szelestén kell lennünk és az már csak két nap.

Dani motyogva megköszönte a vacsorát, aztán kisietett, kezet mosott a kútnál, majd a szekérhez ment. A ponyva alatt a saját kis világuk lapult. Az egyik sarokban, színes takarók halma szolgált hálóhelyül. A ruháikat és edényeiket, Mamó néhány füveskönyvével együtt egy faragott ládában tárolták. Körben, a szekér vázára erősítve, zsákok és tasakok lógtak tele mindenféle gyógyfüvekkel, őrleményekkel, kenőcsökkel. Az ezekből áradó illat mindenbe beleívódott és az otthon érzését jelentette Dani számára.

Összegyűjtötte az egyik tarisznyájukba, amire majd szükségük lehet: kifőzött gyolcsot, láz- és fájdalomcsillapítót, kakukkfüvet, csipkebogyót, diófalevelet, kamillát, bodzavirágot és a többit, apró tasakokba csomagolva. Fogó, tű, olló, hátha esetleg sebet is kell kezelni valahol. A telepakolt tarisznyát a vállára vetette.

– A teát el ne feledd! – figyelmeztette Mamó a ponyva túloldaláról. Dani persze elfelejtette, gyorsan felkapta a bőr kulacsot, és leugrott. Mamó már ott várta és átvette tőle a gyógyteát.

– A szemközti házban kezdjük – mondta.

Amint beléptek a házba, Dani már érezte is a betegséget a zsigeriben és egy pillanatra lehunyta a szemét. Hosszú éjszaka állt előttük. Mamó megvizsgálta a beteget, Dani vizet hozott a kútról, majd felrakta a gazdasszonytól kapott nagy fazékban, felforrni. A beteg szárazon köhögött.

– Kenj a mellkasára a kamillás kenőcsből, fiam – kérte Mamó. – De csak finoman, ne pazarold az erődet – tette hozzá súgva, egy sokatmondó pillantással.

Dani elővette a megfelelő dobozkát és letérdelt az ágy mellé. A beteg – egy épphogy nagykorúnak látszó, fiatal lány – félig lehunyt szemmel feküdt az ágyban, kitátott szájjal szedte a levegőt, a lázas verítéktől a haja a homlokára és a sápadt arcára tapadt.

– Egy kicsit melegnek fogod érezni, de segíteni fog – magyarázta neki Mamó.

Dani négy ujjal kimert egy adagot az illatos kenőcsből. Mamó közben kioldotta a lány hálóingét, annyira, hogy Dani hozzáférhessen a két mell között a szegycsonthoz, de a beteg szemérmét ne sértsék. Dani oda sem nézett, lesütötte a szemét és finoman szétterítette a lány bőrén a kenőcsöt. A tenyere alatt közben szétáradt a forróság.

A Daniban lévő gyógyító erő – az áldása, ahogy Mamó nevezte – mint egy vad ló, próbált kitörni, de ő visszafogta. Épp csak annyit engedett, hogy a beteg a gyógyulás irányába mozduljon. A lány felsóhajtott, mélyen és elégedetten.

– Pihenj csak – mondta Mamó a betegnek és megsimogatta a haját. – Holnapra sokkal jobban leszel.

Dani feltápászkodott. Egy pillanatra enyhe szédülés fogta el és le kellett hunynia a szemét. Mamó a kezébe nyomta a kulacsot, amiben az előre lefőzött tea volt. Dani nagyot kortyolt belőle. Mamó aggodalmas arccal figyelte a mozdulatait.

– Jól vagyok – próbálta megnyugtatni.

– Biztos vagy benne? Tegnap is hosszú napunk volt. Nem olyan nagy baj, ha mégsem érünk Szelestére Húsvét vasárnapra.

– De, de. Hiszen annyira várod már a misét.

Suttogva beszélgettek, bár szükségtelenül, mert a lány már el is aludt, nem hallhatta őket.

– Te vagy a legjobb fiú, akit egy anya kívánhat magának – mondta Mamó.

Dani erre csak közelebb bújt hozzá és megpuszilta az arcát.

Órákon át járták a falu házait. A többséget valóban a tüdőbaj gyötörte, de egy idős férfit a gyulladt foga kínzott, amit ki kellett húzni. Egy asszonynak elfertőződött egy vágott seb a tenyerén, azt ki kellett tisztítani. Mindenki azt mondta, hogy az Őri család Péter nevű kisfia a legbetegebb az egész faluban, így azt a házat hagyták utoljára. Mindig a legsúlyosabb esetet sorolták a végére, mert nem tudhatták, hogy utána Dani képes lesz-e még bármire. Nagyon későre járt, de a háziak persze ébren várták őket. Négy generáció lakott együtt, a beteg kisfiú, az anyja, a nagyanyja és a dédapja.

A gyermek haldoklott.

Dani azonnal tudta ezt, rá sem kellett nézni és persze Mamó is rájött, amikor megvizsgálta. Az ötéves kisfiú hörögve lélegzett, a bőre szinte elszürkült, a szeme kába volt a magas láztól. Az anya vörösre sírt szemekkel gubbasztott mellette, a nagyanya az egyébként is makulátlanul tiszta tűzhelyt törölgette, az öregember a kályha mellett pipázott, az arcán a reménytelenség ült.

– Segítünk rajta, ne féljetek! – ígérte Mamó teljes őszinteséggel.

Mamó gyógyszert kevert, borogatást tett a fiú mellkasára és homlokára, amire a gyermek szinte nem is reagált. Dani kiitta a kulacsból a maradék teát és próbálta figyelmen kívül hagyni a mellkasát szorító fájdalmat. Milyen borzalmas lehet ez az érzés egy ilyen kicsi gyereknek?

– Szüksége van friss levegőre is a gyógyuláshoz – magyarázta Mamó a családtagoknak. – Az kitisztítja a tüdejét. A fiam kiviszi kis időre az udvarra. Nektek pedig pihennetek kell, mert amikor jobban lesz, sok ápolásra lesz még szüksége. Feküdjetek csak le, vigyázunk rá néhány órát!

Mindez mese volt persze. A kisfiút semmilyen gyógyszer, pláne a friss levegő nem menthette meg, de a háziak hálásan és kicsit megnyugodva bólogattak.

– Óvatos legyél! – mondta Mamó Daninak. – Nézz körül jól odakint, nehogy meglásson valaki!

Dani bólintott. Élete minden napján többször hallotta ezeket a figyelmeztetéseket. Gyengéden felemelte a fiúcskát az ágyról. Az apró, sovány testtel a karjában könnyed léptekkel sétált ki a hátsó udvarba, ahol aztán alaposan körülnézett, hogy nem lát-e valakit. A falu néma csendbe burkolózott. Dani a gyermekkel az ölében leült egy terebélyes diófa alá, a hátát a fa törzsének támasztotta.

A kisfiú lehunyt szemmel, görcsösen lélegzett. Daninak fizikai fájdalmat okozott a vágy, hogy segíthessen rajta. A biztonság kedvéért még egyszer körülnézett, de maguk voltak.

A Daniban élő erő ki akart szabadulni. Neki nem is kellett tennie semmit, csak elengedni. Ilyen súlyos állapotban lévő betegnél az erő teljes szabadjára engedése jelenthetett csak megoldást. Dani érezte, ahogy nem csak a tenyeréből, hanem egész testéből kiáramlik a forróság. A lába körül a fű, és a fa kérge a háta mögött megperzselődött. Sugárzó fény burkolta be őt és a beteg gyereket is. Fehér fény. Mamó úgy mesélte, ilyenkor a szeméből is ez a fehér fény árad.

A gyermek szeme felpattant.

Dani mindig attól tartott, hogy előbb-utóbb bekövetkezik Mamó és Tamás atya jóslata és a beteg, akit éppen gyógyít, elszörnyedve sikoltozni kezd Danit boszorkánynak bélyegzik és bezárják, vagy még rosszabb. A kisfiú szemében azonban nem látszott rémület, csak boldog megkönnyebbülés. Dani érezte, ahogy a gyermek eddig szinte bénult tüdeje kitágul és mélyen beszívja az éltető levegőt. Az erő, amilyen hirtelen felragyogott, ugyanolyan hirtelen ki is aludt, a fény helyett Dani sötét karikákat látott és a feje ernyedten a fatörzsnek hanyatlott.

Mamó ekkor lépett ki a házból. Fáradtnak tűnt és öregebbnek, mint néhány órával korábban. A térdei ropogtak, amikor leguggolt Dani mellé.

– Beviszem a fiút – mondta. – Vissza tudsz menni a kocsihoz?

– Tudok még segíteni – motyogta Dani alig érthetően. Mamó rámosolygott és megsimogatta az arcát.

– Eleget tettél már – mondta. – Segíteni másokon nehéz munka. Nos, vissza tudsz menni a kocsihoz, vagy megvársz itt?

Dani csak pislogott. Mamó már fel is emelte az öléből a kisfiút, ő pedig a hátát a fának vetve feltápászkodott.

– Visszamegyek a kocsihoz – jelentette ki kicsit érthetőbben.

Mamó elégedetten bólintott és visszament a házba, Dani pedig botladozva elvánszorgott oda, ahol leállították a szekeret. Barát kedvesen nyihogva üdvözölte és megbökte az orrával, amitől Dani majdnem elvesztette az egyensúlyát, de azért remegő ujjakkal megvakargatta kicsit a ló horpaszát. Azután bemászott a kocsiba és lerogyott a takaróhalomra. Még a bakancsot sem rúgta le a lábáról.

Úgy érezte magát, mintha napokig gyalogolt volna étlen-szomjan, minden izma sajgott, de arra sem volt ereje, hogy vizet kerítsen magának. Az álom és ébrenlét határán lebegett, de azt észlelte, amikor Mamó egy takarót terített rá, aztán a kocsi zörögve megindult. Némi idő elteltével megálltak, a ponyva felemelkedett, beáramlott a hűs hajnali levegő, amitől végigfutott a hátán a hideg. Mamó lefeküdt mellé és magához ölelte.

Dani csak ezután aludt el.

***

A végtelenbe emelkedő kerítés előtt állt. Valahogy tudta, hogy többször járt már itt korábban. Hiába meregette a szemét, nem tudta kivenni, hol végződik az építmény. Feketére festett, masszív fából építették, de ott, ahol Dani állt, éppen szemmagasságban, egy apró rést vett észre rajta.

Ha csak egy kicsit közelebb hajol, láthatja, mi van a túloldalon.

A gondolat megrémítette és elfogta a reszketés.

Mégis, biztos volt benne, hogy kötelessége megnézni, mi van odaát.

Tett egy tétova lépést előre.

Behunyta a szemét és odahajolt a lukhoz.

Háromig számolok és kinyitom a szemem, gondolta.

Valami súlyos, erős és szörnyű csapódott a kerítésnek a másik oldalról. Az egész építmény megremegett. Dani rémülten ellépett, a szeme még mindig csukva volt. Megfordult és futásnak eredt.

***

Kiabálásra ébredt. A rémület érzése követte az ébrenlétbe is.

Nem alhatott túl sokat, mert még mindig elég gyengének érezte magát. Az ilyen súlyos betegségek után általában egy teljes napra vagy még többre volt szüksége, hogy visszatérjen az ereje.

Férfiak kiabáltak odakint, aztán Mamó fájdalmasan felnyögött. Ettől Dani már tényleg magához tért. Mamó alapszabályként verte a fejébe, hogy ha valaki megállítja őket, ő mindig maradjon a szekéren, csak akkor mutatkozzon, ha Mamó szól neki. Most viszont Mamó bajban volt és Danit az ismeretlenektől való félelme nem tarthatta vissza attól, hogy segíteni próbáljon. Épp nyúlt a ponyva felé, amikor kívülről valaki megragadta a karját és lerántotta. Huppanva esett a földre. Körülnézni sem volt ideje, már durván talpra is állították és odalökték Mamó mellé, aki azonnal magához vonta. Mamónak vérzett a szája és a jobb szeme mellett felszakadt a bőr.

Három csendőr állta körül őket, a negyedik pedig éppen leszakította a kocsi hátsó ponyváját.

– Vannak papírjaid? – kérdezte Mamót a legidősebb csendőr.

Dani emlékezett rá, többször állította már meg őket. A csepregi járási kapitányság őrmestere volt, Huszti nevezetű. Eddig soha nem kért tőlük papírokat.

– Hiszen ismer, uram. Kósza Margó vagyok, bába és javasasszony. Már magának is húztam ki a fogát.

– Egy mocskos cigány vagy, semmi más! – dörrent rá a csendőr. – A sorozás elől bújtatni valakit büntetendő cselekmény!

Mamó még közelebb húzta magához Danit, és ő érezte, hogy az asszony reszket. Soha nem hallotta még ilyen rémültnek Mamó hangját, ő mindig tudta mi a teendő, mindig határozott volt, nem félt senkitől.

– A fiam még csak tizenöt éves, uram.

– Szerintem több annál. Neki legalább vannak papírjai?

Mamó lesütötte a szemét és tehetetlenül megrázta a fejét. Dani még csak a valódi fia sem volt, sőt semmi vérségi kapcsolat nem volt köztük.

– Akkor mivel akarod bizonyítani, hogy nem sorköteles?

– De uram… nézzen csak rá…

A csendőr szándékolt mozdulattal elfordította a fejét.

– Van némi pénz a kocsiban – próbálkozott Mamó. – Mi nem akarunk bajt. Csak segítünk az embereknek a környéken.

– Persze, meg kiraboljátok őket – szólt közbe az egyik fiatalabb csendőr, aki a szekér mellett álldogált és unottan babrálta a puskáját.

– Keresd meg azt a pénzt és nézd meg, hátha mégis találsz valami iratot! – utasította a rangidős tiszt.

A fiatal csendőr felugrott a kocsira és sorra dobálni kezdte kifelé a holmijukat. Mamó némán nézte. A tiszt közelebb lépett hozzájuk, megragadta Danit az ingénél fogva és kirántotta Mamó öleléséből.

– Nem láttátok a hirdetményt, hogy minden sorköteles férfinak be kell jelentkeznie a lakóhelye szerinti jegyzőnél? Hány éves vagy fiú?

– Tizenöt, uram – motyogta Dani, lehajtott fejjel.

A csendőr gyomorszájon vágta, majd a földre lökte.

– Hazudsz. De hát ilyen a fajtád!

– A fiú nem is cigány – szólt közbe Mamó.

– Miről beszélsz, asszony? Idáig a fiadnak nevezted.

– Annak érzem, uram, akként is neveltem – hadarta. – De hogy is lehetne az édes fiam, uram, nézzen csak rám, hiszen már nyolcvan is elmúltam, a fiú meg csak tizenöt. Esküszöm, csak tizenöt! Kérdezzék meg Tamás atyát, Szelestén. Ismerik őt, nem? Ő találta a fiút. A templom előtt hagyta valami szerencsétlen teremtés. Az atya bízta rám, amikor még csak karon ülő csecsemő volt. Kérem, uram…

Mindez persze nem jelentette azt, hogy Dani nem cigány. Egyszerűen fogalma sem volt senkinek, hogy kik a valódi szülei. A haja sötétbarna volt, akárcsak a szeme, a bőre napbarnított, ami lehetett annak a következménye is, hogy folyton úton voltak és szabadban. Dani tudta, miért mondta ezt Mamó, de mégis rosszul esett. Arra emlékeztette, hogy ő valójában sehová sem tartozik. Senki és semmi.

A csendőr ököllel Mamó arcára sújtott. Dani még mindig összegörnyedve állt az iménti ütéstől, de gondolkodás nélkül, Mamó elé vetette magát, a következő csapást így ő kapta. Ráharapott a nyelvére, vér ízét érezte a szájában és elesett. A csendőr belerúgott.

– Kushadjatok már! – üvöltött rájuk, levette a kalapját és beletúrt a hajába. – Elő kell állítanunk az összes sorköteles korú szökevényt a járásban. Még vagy húsz fő hiányzik. Ez itt pont jó lesz egynek – morogta maga elé.

Mamó erre térdre vetette magát a csendőr előtt.

– Kérem, ne vigye el! Még gyerek, esküszöm az Úristenre! – A hangja elcsuklott és Dani rémülten látta, hogy sír. Nem emlékezett rá, hogy valaha látta volna Mamót sírni. – Még nem töltötte be a tizenhatot!

A csendőr levette a puskát a válláról és a puskatussal ütötte meg az idős asszonyt, a mellkasán. Dani hallotta a csont reccsenését és a mellébe szúró fájdalom hasított.

– Ne bántsa! – kiáltotta és vadul rávetette magát az egyenruhás férfira.

Az könnyedén lökte le magáról, aztán két társa is ott termett és Danira záporoztak az ütések minden irányból. Összekuporodott a porban, a karjaival próbálta a fejét védeni, de a tiszt a hajába markolt és felrántotta.

– A mocskos fajtád nem is való katonának, de munkaszolgálatosnak azért még jó leszel. Ott legalább megtanítanak a tisztességre!

A háta mögé kényszerítették mindkét karját és megbilincselték. Alig érezte, mert a mellkasát szorító, fullasztó fájdalom töltötte be minden gondolatát. Ez nem a saját fájdalma volt, hanem. Mamóé, aki mozdulatlanul feküdt a földön a szekér mellett és Dani érezte, hogy alig lélegzik.

– Hagy segítsek neki! – könyörgött. – Csak engedjenek oda egy percre!

A férfiak próbálták elrángatni, de Dani minden erejét összeszedve kiszakította magát a szorításukból és Mamóhoz rohant. Térdre rogyott mellette, féloldalasan, hogy a háta mögé bilincselt kezeivel meg tudja érinteni. Mamó öreg volt és törékeny, több bordája eltört a puskatussal rámért ütéstől, a szája szélén vér buggyant ki és végig folyt az állán. Dani egyetlen másodpercre tudta szabadon engedni az erőt, óvatosan, hogy kívülről ne látszódjon semmi. Aztán a csendőrök már ott is voltak, mindhárman levették a puskát a vállukról, az egyik Danira fogta, a másik viszont a csövénél tartva lendítette meg és fejbe vágta vele a fiút.

Dani előrebukott, már csak homályosan látta a felé közeledő fekete csizmát és amikor az is fejbe találta, az egész világ feketébe borult.

VN:F [1.9.21_1169]