Időhurok (részlet) – Aranymosás Irodalmi Magazin

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

1945 ∞ 2022

− Mindig legyen C-terved, hátha a B nem működik −

„Néha a kísértethistóriák épp úgy kezdődnek, mint egy nyári vakáció. Napfény, vízpermet és virágillat, meg könnyű fuvallat hátán érkező méhdöngés. Aztán beborul az ég, elsötétül az égbolt. Az előbb még minden arról szólt, hogy milyen remek az élet, ám most már egyáltalán nem vagy ebben olyan biztos. Valami történni fog. Tudod előre. Árnyékot vetnek a viharfelhők. Még süt a nap, de már vihar közeleg. Lehet, hogy csak futó zápor lesz, de előfordul, hogy diónyi jégdarabok ütik le az éretlen gyümölcsöt a fákról. Az eső utáni ázott föld szaga pedig mindent áthat. Így működnek a családi titkok is. Kiszámíthatatlanok. De attól még nem árt számolni velük. Mert ahol eltitkolják az árnyakat, előbb-utóbb eljön a sötét. Mindig, kivétel nélkül.” (Részlet T. Erzsébet egyik leveléből, 1960 táján)

1. fejezet: Kötél és kés

Apa a tavaszi szünet végén vett egy elhagyatott kertet. Legyen egy hely elrejtőzni, ha úgy alakul. Itt akarta eldugni anyát meg engem, hogy biztonságban legyünk, amíg ő dolgozik. Apa. Elég fura figura. Mindig arra készült, hogy túléljünk egy katasztrófát. Most esélyt kapott bizonyítani, valóban tudja, mi a tennivaló ilyen esetekben.

Mintha megkönnyebbült volna, hogy csak ekkora a baj.

Egy járvány. Meg egy-két karantén. Ennek összege: egy telek.

Más megoldása nincs az egyenletnek.

Persze ez nekünk nem volt ennyire egyértelmű. Mi, anyával nem vagyunk túlélő típusok. Városi lányok vagyunk. De azért úgy akartunk viselkedni, hogy apa büszke legyen ránk. Hát úgy viselkedtünk, mintha erre készített volna fel az élet minket is. Ezért szó nélkül kiköltöztünk a telekre. Apa szerint majdnem olyan jól el voltunk látva, mint egy felszerelt bunkerben. Hogy szerintem? Nagyon nem. A friss zöldségért és kenyérért tenni is kellett rendesen. Ha hű maradok az igazsághoz, még az olyan dolgokért is tenni kellett, mint a víz. És persze semmi nem ment olyan könnyen, ahogyan előre elképzeltük, vagy ahogyan erről mesélni szokott apa. Mert ő vidéki fiú volt, neki könnyű volt alkalmazkodni a nomád körülményekhez. Hogy mennyire nem volt semmi sem hétköznapi, azt az is bizonyítja, hogy épp egy ilyen „mindennapi” vízszerzés során ismerkedtem meg Andréval.

Eléggé különös történet.

Aznap hiába kiabáltam le a kútba. Nem küldték fel a vödör vizet a telkünk alatti pincéből, pedig így szólt az egyezség. Mert a kertünk alatti gombapincén keresztül, vödörben jött az ivóvíz. Kútból, kérésre. A mienk csak a telek teteje volt a 2-3 méteres földdel, alatta a pincék több emeletnyi mélyen máshoz tartoztak. Ezért nem lehetett itt bolygatni a talajt, és nem volt bevezetve a víz sem. És persze ezért volt a telek apa szerint ideális katasztrófák esetén. Mintha visszamentünk volna az időben pár száz évet. Csak egy faház állt a kert közepén meg egy lepukkant lakókocsi, az én szobám. Körben bozótos és hatalmas, korhadt fák. Az esővizet összegyűjtöttük a locsoláshoz és a fürdéshez, a wc pedig a kert végében volt. Ja, nem az a lehúzós fajta, amit ismersz. De persze ennek is megvolt a maga előnye. Nem nyomkodtam a telefonom órákig, sőt magammal sem vittem. Csak annyi időt töltöttem ott, amennyit muszáj volt.

Aznap reggel hiába ráztam a kolompot.

A víz nem indult el szokásos útjára felfelé. Lesétáltam hát Lavinával, a kutyámmal a pinceajtóig.

Tudom, a kutyám neve… Hát mit mondjak? Nem akarom szépíteni. Sok éve adtam neki ezt a nevet. Akkor jónak tűnt. Lavina menhelyi kutya volt. Amikor hozzánk került, nem tudtuk, mi a neve, azt sem, hogy mennyi idős. Kövér volt és fehér. Ha hívtam, úgy ugrott rám és sodort el, mint egy lavina. Tele volt szeretettel és ragaszkodással. Ezért még a Pezsgő és a Ragacs is szóba került, de végül a neve Lavina lett. Jobb is így. Gáz lenne séta közben rászólni, hogy „gyere már, Ragacs! Mért maradsz le?”, vagy: „Higgadj le, Pezsgő!”. Lavina keveset változott az évek alatt. Még mindig kövér volt és fehér. Csak sokkal nagyobb lett. De én ugyanúgy szerettem, mint a legelső nap, amikor rám vetette magát. Labrador. Őszinte, kíváncsi, lelkes és a legjobb barát. Többet nem tudok mondani róla tényszerűen, pedig fontos szerepe lesz a történet alakulásában. Épp oly fontos szereplő, mint én vagy André.

Szóval a pince felé mentünk kettesben.

A pinceajtó a hegy lábánál nyílt. Nagy fémajtó volt. Ahogy meghúztam, kiderült, nyitva van. Hideg és dohszag csapott ki bentről. Nem akartam belépni. Eszembe sem jutott.

− Bandi bácsi! Vizet szeretnék. Rázom a kolompot, de hiába − kiabáltam be.

Visszhangzott a pince. Vártam kicsit, nem akartam belépni. Minek? Nem a mienk, Bandi bácsi majd kijön. Csak kiabálni kell. Úgyis félek a sötétben. Ez megmaradt kiskoromból. Titkolhatnám, de úgyis kiderül majd. Lavina azonban megérezhetett valamit, mert a lábam között váratlanul berohant a pincébe; hiába álltam az útjába.

Most már azt kiáltottam ingerülten:

− Lavina, gyere vissza! Lavina, ide! Lábhoz!

Persze nem jött vissza. Kiabáltam még pár percig, most már Bandi bácsinak is és a kutyának is. Hátha valamelyik válaszol, vagy kijön. Semmi nem történt. Ezért beléptem. Bár ne tettem volna! Egy rémálom testesült meg előttem. Sötét, kb. 5-ször 5 méteres üreg volt a pince első terme. Fény csak a hátam mögül szűrődött be. Mindenhol gombazsákok és erdőszag. Talán csak a szag miatt nem szállt inába a bátorságom rögtön.

Szemben észrevettem egy ajtót. Ott tűnhetett el Lavina. Csak behajtva volt. Mellette egy széken elemlámpát találtam, felkapcsoltam, nagy levegőt vettem, és továbbmentem. Hallottam, hogy a kutyám csaholni kezd. Követtem a hangot. Ha nem szereted a félelmetes történeteket, most szólok: hagyd abba az olvasást! Ez még a napfényes bevezető. Ennél csak sötétebb lesz minden, előre szólok!

Már vagy a negyedik teremben jártam, amikor megláttam végre Lavinát. Mellső lábaival egy kútkávára dőlve ugatott. Igen, egy kútkáva szélére dőlt, amire négy oszlop támaszkodott. Az oszlopok szakították meg a kút falát. Mintha két kutat hézagosan rakott volna egymásra egy bolond építész. Fény csak fölülről jött egy kevés. Nagyon messziről szűrődött le. Elképzelni sem tudtam, mit lát, vagy mit ugat a kutyám. Odasiettem, hogy megnyugtassam. Megsimogattam a fejét. Közben pedig lenéztem önkéntelenül a kútba.

Alig hittem a szememnek. Ettől bőszült fel ennyire?

Egy fiú lógott ott egy kötélen, és ijedten tekintett felváltva hol rám, hol Lavinára.

− Mit csinálsz ott? − kérdeztem tőle.

− Megijedtem a kutyádtól.

− És arra akartál menekülni? − hitetlenkedtem. − Nem harap − tettem hozzá.

− Ha-ha. Már akkor is itt voltam, amikor megjelent. Kerestem valamit. De amikor beleugatott a fülembe, megijedtem és elejtettem a lámpát.

− Ott lent? Mit kerestél a kútban?

− Odaadnád inkább a lámpádat?! A lámpámat − pontosított türelmetlenül.

Szó nélkül feléje nyújtottam, tényleg az övé volt, én csak felvettem a székről.

Lavina a mozdulatomat látva abbahagyta a morgást. Mindketten behajoltunk a kútba.

A lámpafényben korábban nem látott részletek is kirajzolódtak. Már nem csak sötétlett a fiú alatt a víz, de fodrozódott is. Ezt nem tudtam mire vélni, mert a kötél vége nem ért bele a vízbe. A víznek feszítettnek kellett volna lennie − ismereteim szerint. És akkor rájöttem, hogy mi szokatlan még. Odalent nem látszódott a kút oldalfala, mintha távolabb lett volna. Tehát a káva pereme alatt olyan egy-másfél méterrel már nem rakták körbe kővel a falakat. A kút véget ért, formát váltott. Víztároló lenne? Nagyon lent lehettünk. De akkor meg nem kéne látszódnia az aljának?

− Ott van. Ott fénylik, az nem a lámpa visszfénye − dünnyögte a fiú az orra alatt. A karjaival felhúzta magát, mint aki lendületet vesz, vagy arra készül, hogy ugorjon.

Nem hittem a szememnek.

− Ugye nem ugrassz? − döbbentem meg. − A víz kb. 10 fokos, ehhez búvárruha kell vagy hőtartó dressz, aztán meg ki tudja, milyen mély. Ha sikerül is lemerülnöd, kitaláltad már, hogyan jössz vissza, ha megtaláltad, amit keresel? A köteled nem elég hosszú, csak nem akarsz magasat ugrani?

− Te mindig ilyen derűlátó vagy? − kérdezett vissza. De az ingébe csúsztatta a lámpát, és elkezdett visszamászni a kötélen. − De sajnos igazad van. Át kell gondolnom. Hátha lent is meglep egy lihegő kutya… − tette hozzá fura grimasz kíséretében.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt viccnek szánja-e.

Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, abbahagyta a mászást hirtelen.

Megint elővette a lámpát, és körbepásztázta a falakat.

− Nem hiszem el! − hökkent meg.

− Csak nem egy kutya? − próbálkoztam.

− Dehogy. Egy csónak a falhoz láncolva. A lapát is ott van − elképedt. − Ki rögzíthette a sziklához? Miért kell csónak egy barlangi tóba? És az a boltozat? Csak nem egy átjáró?

− Mi van? − értetlenkedtem. − Barlangi tó? Meg csónak? Átjáró? Nem a családodé ez az ízé? Hogy kerülsz te ide? − már szinte biztosra vettem, hogy ő is csak betolakodó, mint mi.

Megint lekapcsolta és elrakta a lámpát. Így csak sejtettem, hogy hosszabban néz rám.

Aztán továbbmászott, és ahogy a peremhez ért, rám szólt:

− Segítesz?

A hóna alá nyúltam, úgy húztam fel.

Ahogy kikászálódott, végigmért. Én is őt. Nem lehetett idősebb nálam. Pár centivel talán alacsonyabb is volt, barna vagy barnásfekete hajjal. A gyenge fényben nem sokat lehetett megállapítani.

− Gondolom, te vagy az új szomszéd. André vagyok − nyújtotta felém a kezét. − A papámé a pince. Mit keresel itt a kutyáddal?

− Megmentettelek a fulladástól. Vagy a kihűléstől.

− Neved is van, nagyokos?

− Persze. Csenge vagyok. A szomszédból − utánoztam a hangját, és megráztam a kezét. Szándékosan nem tulajdonítottam jelentőséget a sértettségének. Ha zavarja, hogy én előrelátó vagyok, hát zavarja! − Kiabáltam vízért, ráztam a kolompot. Nem történt semmi, ezért lejöttem szólni. A kutyám meg beszökött, amikor nagypapádnak kiabáltam.

− Ő sosincs itt ilyenkor.

− Milyen barlangi tóról beszéltél?

− Hát erről − mutatott lefelé. − Azt hitted, ez csak egy átlagos kút, mi? Hát nem az. Nem tipikus persze. A hegyen minden telken van kút. De csak azért, mert a hegy gyomrában itt ez a tó. Ez látja el a környéket vízzel. És nekem egyszerre kell négy helyen biztosítani a vizet, ha megrángatják a csengőt, kolompot. Szóval légy máskor türelmes! Lehet, épp másnak merek.

− Vagy kútba mászol… − jegyeztem meg. − Még mindig nem mondtad el, hogy mért akartál leugrani.

Hosszan méregetett, mielőtt válaszolt:

− Nem akartam. Muszáj lesz. Apám iránytűjéről van szó. Arany és érettségi ajándék.

− És mi köze a kúthoz?

Nagyot sóhajtott.

− Csak nem beleesett? − találtam ki. − De mit keresett a pincében?

− Tudod, errefelé a pincék sok helyen meghazudtolják a fizikai törvényeket. Térerő nincs, még a legfelső szinten sem. Mert nem egy szinten helyezkednek el az üregek, ezt talán már te is észrevetted − magyarázott. − Itt, a kutakban néha sikerül befogni valamit, de nincs benne rendszer. Délután körbevezetlek, ha érdekel, és megmutatom az egészet. Az Alexék alatti rész a legfurább. Alex jó fej, az apja meg méhész, gyönyörű a kertjük, majd meglátod. Ők a hátsó telekszomszédjaitok. Szóval az iránytű kb. ettől a teremtől, ahol most vagyunk, eltér az eredeti iránytól, és minél inkább megyek arra − mutatott a hátam mögé −, annál jobban. Valami van a föld alatt vagy a falak mögött. Valami, ami eltéríti − nézett rám jelentőségteljesen. − Ez persze több dolog is lehet… − na, ez kezdett úgy hangozni, mint egy fizikaórai beszámoló. − Én arra voltam kíváncsi, ez a valami a föld alatt van-e vagy inkább a falak mögött, esetleg a víz alatt. Ezért, teljesen logikusan, a kút fölött is meg akartam nézni, mit jelez az iránytű. Egy deszkára raktam, hogy vízszintes legyen. De amikor föléje hajoltam, véletlenül meglöktem, és az egész a kútba esett. Aztán jött a kutyád.

Bólintottam.

− Teljesen logikusan? − idéztem a fiút. Örültem, hogy nem sokat lát a tekintetemből.

Ha úgy néztem rá, ahogy éreztem, simán levette volna, hogy szerintem elment az esze.

Hogy lehet ilyen marhaságokkal foglalkozni? Nincs számítógépe? Vagy odakint sincs térerő, wifi; ezért szorul régi iránytűkre? Mit keres itt, a föld alatt, amikor odafent hétágra tűz a nap? Egész nap arra vár, hogy rázzuk a kolompot? S miért nem ezzel az Alexszel lóg, ha annyira jó fej? Tele voltam kérdésekkel, és közben persze megsajnáltam őt.

Máshogy volt elszeparálva, mint én. Ilyen hóbortok nem hónapok alatt alakulnak ki.

Nekem vannak barátaim, néha ráírok valamelyikre. De André? Ő kivel beszélget?

− Kikísérsz? Nem tudom, kitalálok-e − és azon járt az agyam, hogyan segíthetnék rajta.

Megindultunk. André ment elől, világított a lámpájával. Aztán Lavina, én zártam a sort.

Nyomasztó volt a csend, ezért megkérdeztem:

− Ismered Holle anyó történetét?

Megállt. Furán nézett, és bólintott. Talán zavarta, hogy nem néztem ki belőle.

− Sosem értettem, miért ugrik a lány az orsó után. Persze értem én, hogy félt a mostohájától, de akkor is… Kútba ugrani hülyeség.

− Talán nem egyszerű kútról volt szó. Talán tudta ezt. Sejtette, hogy a kút egy másik birodalom bejárata. Érzett valami anomáliát, mint én is. Jelezte a belső iránytűje, hogy valami nem stimmel azzal a kúttal. Kis dolgoktól nem hülyül meg egy iránytű.

− Ja, ja − váltottam témát. − Segítek neked. Van egy búvárszemüvegem és egy hőtartó dresszem, keresztapámmal szörfdeszkáztam néhányszor − magyaráztam. − Szerintem elpakoltam a nyári cuccok közé. Reggel elhozom. Szerezz egy kötelet! Ha kell, majd kihúzlak. Meg kést is hozz, hogy el tudd vágni a kötelet, ha belegabalyodtál valamibe. A búvárok is azt csinálják. Persze csak akkor, ha tényleg le akarsz merülni. Ha úszol annyira jól.

Bólintott.

− Kötél és kés, megjegyeztem.

Közben kiértünk a szabadba, a napfényre. Végigmértem alaposan. Másodjára. Barna volt a haja és a szeme is. Ahogy nyelt, mozgott az ádámcsutkája. Elkapta a tekintetem és elmosolyodott. Nagyon elszántnak tűnt. A tekintetében volt valami, ami miatt már nem voltam biztos a korában. Lehet, hogy mégis idősebb nálam?

− Senkinek ne szólj az iránytűről! Délután körbevezetlek. Ne hozd a kutyádat! Alexéknál sok a macska. Akkor, három körül itt.

Bólintottam. Így kezdődött a barátságunk és ennek az évnek a legnagyobb kalandja.

VN:F [1.9.21_1169]